Nem igaz, hogy a médiatörvény megalkotásába nem vonták bele a médiaszakmát, világosan különváltak viszont a politikai és a szakmai elgondolások. Ennek így is kell lennie, mégsincs rendben minden. Egy hosszú írás arról, hogyan dolgoztunk együtt, milyen erényei vannak a megszületett médiatörvénynek, mi az, ami vitatható benne, mi vezethetett el idáig, és a végén még talán egy tanulságot is le tudunk majd vonni.
A december 20-án elfogadott médiatörvény szövege minden ellenkező állítás ellenére egyáltalán nem a szakma teljes kizárásával készült; az viszont igaz, hogy a tervezők nem igyekeztek túl szélesre vonni a konzultációba bevont szervezetek és szakértők körét, minden területről a legjelentősebb, legnagyobb lefedettségű partnereket vonták be a munkába. A lapkiadók egyesülete és a nagy kereskedelmi televíziókat tömörítő MEME mellett az akkor általam elnökölt, az Indexet és Origót is tagjai között tudó Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete is így kapott meghívást a folyamatba.
A tervezet fejezetenként érkezett hozzánk véleményezésre, és az egyes részekkel kapcsolatos alapvető álláspontunk világos volt és egyértelmű: szakmailag a legapróbb részletességgel próbáltunk mindent a végsőkig cizellálni - partnerünk jóhiszeműségét bizonyítja, hogy ezek a változtatások túlnyomó többségében meg is jelentek a szövegben -, az egyértelműen politikai jellegű útválasztások eseteiben pedig szintén kifejtettük véleményünket. E meglátások azonban értelemszerűen teljesen más életet élnek, mint a tisztán szakmai kérdések, így el kellett fogadnunk, hogy a törvényhozó, élve parlamenti felhatalmazásával, saját megoldásait részesíti előnyben.
E kérdések közé tartozik például a hatósági tartalomfelügyelet nyomtatott sajtóra és internetre való kiterjesztése, a büntetési tételek rendkívül magas mértéke, vagy a Médiatanácsra testált extrém nagy hatáskör és az ezzel járó rendkívüli felelősség. A 2010-es évek technikai viszonyai mellett azonban, úgy gondoltuk, ez a szigorú rendszer sem képes megszünteti a sajtó- és véleményszabadságot - ha valaki mégis így gondolja, azt üdvözöljük a XXI. században. Az, hogy a törvény esetleg megnehezítheti a médiavállalkozások életét, hogy esetleg feleslegesen elbonyolítja a gyakorlatot - elképzelhető, de ezért a törvényhozónak kell vállalnia majd a felelősséget, és nem nekünk.
El kell, hogy mondjam, hogy a közös munka során több kiváló szakemberrel is megismerkedtünk, a Médiatanács gárdájából például a nagyon rokonszenves és feladatát elképesztő munkabírással végző Koltay András médiajogásszal, illetve Kollarik Tamással, aki szintén remek fiatal szakember, óriási lelkesedéssel. Ők kivételes rugalmasságot mutattak tárgyalásaink során minden olyan területen, amely a törvény politikai koncepcióját nem súrolta. (És itt most a politikai koncepció fogalmát ne rossz értelemben értsük - az utóbbi években megtapasztalhattuk, milyen az, amikor politikai koncepció nélkül folyik a kormányzás.)
Először nézzük, miért nincs igaza azoknak, akik a törvény teljes visszavonását követelik. Ebben a szövegben ugyanis rengeteg előremutató dolog van, amely mind a fogyasztók, mind a médiaszakma életét jó irányba befolyásolhatja - vegyünk is sorba ezek közül néhányat.
Szimbolikus jelentőségű, de fontos mozzanat mindjárt az alapelvek fejezetében, az első szakaszok egyikében, hogy végre sajtójogszabályba kerülhetett a szakmai önszabályozó szervezetek elismerése; jóval később pedig egy teljes fejezet szól arról, hogy a hatóság munkája során miképpen támaszkodhat ezek munkájára, és milyen protokollok szerint dolgozik együtt az állami és a civil szabályozó világ.
Nézők milliói örülnek majd annak, hogy kis területen fogható tévéadók nem dughatnak el fontos, sokakat érdeklő közvetítéseket mások elől a kizárólagos közvetítési jog megszerzésével. Példa: a Bajnokok Ligája mérkőzéseit mostantól bárki otthon is megnézheti. Furcsa, nem gondoltuk volna, hogy így lesz, de 2011-ben ez is vívmánynak számít.
Szintén a kizárólagos közvetítési jogok körébe tartozik az, hogy ha valaki ilyet birtokol, köteles lesz legalább ötven másodpercben mozgóképes összefoglalót átadni minden olyan adó hírműsora részére, amely ezt igényli. Jobb minőségű, részletesebb híradókat fogunk látni ezentúl.
A zeneipari összeomlás idejében a csodával határos módon még létező magyar popzene is minimális levegőhöz juthat azáltal, hogy a törvény garantálja: legalább 35 százalékban magyar műveket kell játszaniuk a rádióknak - ez a szabályozás egyáltalán nem ismeretlen az EU-ban, és ha gondolunk még valamit a nemzeti kultúráról, akkor helyeseljük nyugodtan ezt az intézkedést.
A televíziózásban nagy-nagy megnyugvást hoz, hogy végre működhet a termékelhelyezésnek a világon teljesen általános, bevett, működő gyakorlata. Mostantól nem kell kipixelezni a világ összes márkáját és logóját a magyar tévéműsorokból, nem büntethet értük a hatóság.
Nem elfelejtendő, hogy egy tévéhíradókra alkalmazandó, sokat vitatott szabály, a bűnügyi hírek arányának maximalizálása is eredetileg jó szándékkal született: egy szakma háborgott háborgott/röhögött/kesergett tíz éve azon, hogy a kereskedelmi tévéhíradók fél percben letudták még a legfontosabb közérdekű eseményeket is, majd tízperceken keresztül izgalmas karambolokkal és dermesztő családi drámákkal rótták le közszolgálati kötelezettségeiket.
A frekvenciapályáztatás részleteivel kerek hat oldalon keresztül foglalkozik a törvény, ez talán jelenthet némi garanciát arra nézve, hogy nem ismétlődik meg a 2009-es kellemetlen rádióbotrány (ami éppen a szabályzás hiányosságainak és az elbírálási szempontok rossz megválasztásának is volt köszönhető).
Szintén sokkal részletesebben, de viszonylag realistán próbálja a törvény elejét venni a nemkívánatos médiamonopóliumok kialakulásának (igaz ugyan, hogy a világ eközben nem errefelé, hanem ellenkezőleg, az elaprózódás felé halad).
E pozitív változások mellett természetesen igaza van azoknak, akik szerint számos gumiszabály is bujkál a szövegben, például a közerkölcs védelme, vagy a kisebbségek (és a többségek) megsértésének tilalma. Ilyen megállapítások azonban az eddigi törvényben is voltak, és más európai országok is élni szoktak efféle fordulatokkal, az ezekkel való együttélés egy egészséges, megfelelő mértékű bizalommal telt légkörben nem lehet probléma.
Ami miatt viszont a törvényt leginkább támadják, az az előbb már említett politikai koncepció, a hatóság tartalomfelügyeleti hatáskörének kiterjesztése a nyomtatott és internetes területekre, ilyesmire az Unió más országaiban valóban nem tudunk példát mondani. Bár a megkésett kormányzati érvelés próbál néhány európai analógiát citálni, ez azonban nem sikerül neki. Arra a példára hivatkoznak egyszer, hogy egyes helyeken hatóság végzi a nyomtatott lapok regisztrációját - de hiszen ez így volt eddig nálunk is, pont ezzel nincs is senkinek baja. Másik példa: a hatóság felügyeli valahol az internetes mozgóképes anyagokat - de hiszen az Unió irányelve éppen így rendelkezik, emiatt senki nem bírálná a törvényünket; a szöveges anyagok felügyelete miatt lettünk fekete bárány.
Szintén nem valami ütős érv a részlegesen szabad sajtójú Olaszországgal példálózni, az pedig, hogy szlovén példát is emlegetett a központi érvelés, kimondottan öngól - ott éppen népszavazáson söpörte el a népharag a legújabb médiatörvény-tervezetet; alig hiszem, hogy a nálunk kormányzó párt efféle mutatványra szeretne újabb precedenst. A nyomtatott és az írott internetes sajtót Európában tehát nem felügyeli tartalmilag hatóság, ez ténynek tűnik, így ebből a szempontból valóban Európa legkeményebb médiatörvényét sikerült megalkotni.
Szintén erős politikai szándék mutatkozott az elrettentő mértékű bírságolási lehetőség mögött. Ennek lehetnek historikus okai - emlékszünk, Pallagi főszerkesztőnek tulajdonítottak korábban egy mondást, mely szerint neki megér hárommillió forintot, ha egy fideszes politikust hírbe hozhat; többre pedig úgysem büntethetik. Igenám, de közben lezajlott egy apró sajtópiaci válság, hatalmas bevételvisszaeséssel, így már nincs az a lap, amely lazán kigazdálkodná ezt az összeget - hát még a tízszeresét. A brutálisan megemelt díjtételek mellett az az érv szólt, hogy bizonyos más európai országok is hasonló maximális tételekkel dolgoznak. Igenám, de a példaként sorolt országok öt-tízszer nagyobb médiapiaccal rendelkeznek a miénkhez képest, és arrafele mesés összegek mozdulnak meg egy-egy sajtópiaci tranzakció során. Ehhez képest idehaza huszonötmillióval büntetni nagyjából annyit tesz, mintha egy kolduson próbálnám behajtani egy családi ház árát.
A kemény szándékot tükrözi még több további pont, például a hatóság nyomozati lehetőségeinek erős kiterjesztése, az adatszolgáltatási kötelezettségek megerősítése és így tovább. A koncepció mellett utólag érvelők - például maga a miniszterelnök is - azzal védték álláspontjukat, hogy a kiskorúakra káros hatások minimalizálása és az emberi méltóság védelme indokolja az erős és hatékony rendszer bevezetését. Ezek közül az elsőt nem vitatta senki, a törvény ezzel kapcsolatos megoldásai működőképesek lehetnek, efelől konszenzus mutatkozik. Az emberi méltóság védelmévelkapcsolatban viszont megjegyezném, hogy ezzel kapcsolatban valóban egészen sok jogi eljárás indul idehaza sajtótermékek ellen - ezek túlnyomó részét politikusok és gazdasági szereplők szokták indítani tényfeltáró újságírók és publicisták ellen. Nem ismerünk Katharina Blum-szerű eseteket az elmúlt évek magyar sajtógyakorlatában, ahol kisemberek életébe gázolt volna bele egy vagy több gazember újságíró, a közszereplők érzékenysége viszont igen magas e téren, annak ellenére, hogy érvényes alkotmánybírósági határozat mondja ki: több kritikát kell elviselniük, mint az átlagpolgárnak.
A törvény nemzetközi és belföldi hatása egészen elképesztő volt, természetesen rengeteg túlzó reakcióval (ez ilyenkor természetes) - de nem túl valószínű, hogy egy Magyarországgal, a kormányzó magyar jobboldallal szembeni általános összeesküvésnek lennénk tanúi. A törvény ugyanis valószínűleg tényleg Európa legkeményebb médiatörvénye, és maga a mozgási irány - hogy egy puhább állapotból lépünk a keményebb felé - teljesen szokatlan és váratlan. Európa és a világ is ugyanis az enyhítés, a dereguláció felé tart - még ha egy-egy területen történik is szigorítás, mint most az olaszoknál a YouTube-törvény, vagy a popbizniszben családilag érintett francia elnök fájlcserélőtörvénye esetében. Összességében a folyamatokat inkább tükrözi a híres amerikai Pacifica-precedens felpuhítása, amelyről a médiahatóság jogásza elfeledkezett, amikor a Tilos Rádió ellen érvelt, vagy az Unió saját irányelve, amely határozottan csak a mozgóképes média regulációjáról szól mindösszesen. Aprózódik, forgácsolódik a média, egyre csökken a jelentősége az egyes csatornáknak, és a szabályozhatatlan felhasználói tartalmak egyre több időt és figyelmet vesznek el a profik elől. Amit szabályoznánk, az minden nap veszít a jelentőségéből.
A külföldi támadással szembeni kommunikációs csődhelyzetet azonban nemcsak a törvénynek magának, hanem az első hetek kormányzati bénultságának is köszönhetjük. Az Index cikke szerint ez a többközpontú kormányzati kommunikációs rendszernek volt köszönhető, nem akadt hirtelen felelőse az ügynek. A helyzet azonban valójában lehet, hogy még ennél is rosszabb: úgy tűnik, sokan nem is akarták vállalni, hogy e kemény törvénnyel összefüggésbe kerüljenek. Emlékszünk, az Index videóján a megszólított kormánypárti képviselők többnyire nem nagyon akartak érdemben nyilatkozni a médiatörvény ügyében, elfordultak, és a sajtóban egyébként hiperaktív beterjesztő, Rogán Antal is látványosan kerülte a témát. Lázár frakcióvezető pedig egyenesen figyelmeztetést küldött saját pártjának: nem érdemes hadakozni a médiával, mert az ilyesmit csak elveszíteni lehet.
De mi lehet ennek a tartózkodásnak az oka? Mindjárt meglátjuk.
A jobboldali politikai közösségen belül kétféle sajtófelfogással találkozni. Az egyik csakis a bizalmatlanság keretén belül képes a sajtóval foglalkozni; veszélyes üzemnek tartja, egy olyan hatalmi ágnak, amely teljesen illegitim, hiszen senki sem választotta meg, és vele szemben kizárólag az erő lehet a tárgyalási pozíció meghatározója. (A baloldali publicisztika szereti ezt az álláspontot a jobboldal egészére ráhúzni, mert egyébként ez egy meglehetősen széles körben népszerűtlen vélemény, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben.)
Ez az értelmezés, függetlenül arról, hogy mit gondolunk róla, teljesen legitim álláspont lehet, alapjául pedig nem más szolgál, mint az a valóban rengeteg méltánytalanság, amelyet a jobboldal egyes képviselőinek a kilencvenes évek során ténylegesen el kellett szenvednie. Ezeket az embereket - többségükben kiváló és eredményes nőket és férfiakat, akik saját területükön sokat tettek le a nemzet asztalára - egészen súlyosan, személyükben alázták meg nemegyszer a túloldali sajtóorgánumok, ami még az alapfokú kommunikációs tanfolyamok szerint is igen alávaló dolog. (Ha támadunk, sose az embert támadjuk, hanem amit tett, szól az ide vonatkozó intelem.) A kilencvenes évek sajtómunkásai azonban karaktergyilkosságokban utaztak, sikeresen, és ez nagyon nem volt helyes eljárás, a következményeket most láthatjuk.
A jobboldali közönség másik fele - amely legalább akkora, ha nem nagyobb létszámú -, nem látott semmit a kilencvenes évek médiahadjárataiból, például mert életkoránál fogva egészen mással volt elfoglalva. Ezeknek a fiataloknak - egészen a negyvenéves korig bezárólag, de néha még azon is túl -, a média már nem ellenség, hanem eszköz, vagy közvetítő, ahogy a neve is mondja. Ahonnan tényleg lehet tájékozódni, amin szórakozni lehet, amiből tanulunk. Eszük ágába sem jut, hogy a médiával szemben a represszió eszköze hatásos lehet, hiszen nyelveket beszélnek, kint vannak a nemzetközi terepen, látják, hogy ezek a próbálkozások rettenetesen kontraproduktívak is lehetnek, vagyis visszaütnek arra, aki megpróbálkozik velük.
És azt is látják, hogy a média, ha értő kezek foglalkoznak vele, az igazság győzelméhez vezethet nagyon fontos ügyekben. Ezek a fiatalok a Medgyessy-féle hatalomátvétel után nem azon siránkoztak, hogy nincs a jobboldalnak médiája, hanem legjobbjaik fogták magukat, és segítettek megteremteni azt. Először szinte szamizdatban, undergroundban - aztán egyre nagyobb olvasottságú blogokban; végül, a nyolcéves időszak végére meghatározó, mainstream véleményformálóvá váltak. Az Ufi, majd a Reakció, a Mandiner, a Konzervatórium, aztán a Véleményvezér, és még mellettük a ki tudja hány, rendszertelenebbül frissített, de jelen lévő konzervatív médiatermékecske összességében már százezrekhez jutott el, és óriási szerepük volt abban, hogy a hazai sajtónyilvánosságban egy alapvető eszmei fordulat következett be.
Friss, értelmes, korszerű gondolataik előzőleg elavultnak bélyegzett fogalmakba öntöttek új értelmet és rehabilitálták azokat, új konzervatív ethoszt teremtve ezáltal, egyszersmind az elavult múltba űzve a kilencvenes évek baloldali véleményformáló sztárjait. Ezek a fiatalok megtanulták használni a médiát, a szembenállás helyett.
A jobboldalon belül ez a két tábor most nagyjából farkasszemet néz - a médiatörvény-tárgyú cikkeknél jól látszik ez azokon a felületeken, ahol az olvasók is szavazhatnak. A Mandineren például más közéleti témák esetén a lájkolás aránya nagyjában-egészében túlnyomórészt a hivatalos jobboldali álláspont mellett csúcsosodik, médiaügyben azonban fele-fele arányban megoszlik a támogatók és az ellenzők aránya. De a fiatal konzervatívok nemcsak itt nyilvánulnak meg: más jobboldali sajtótermékek, így a Heti Válasz és a Magyar Hírlap is többször közölt olyan írásokat, amelyek nagyon kritikusan viszonyultak a törvény koncepciójához.
A kormányzati bénultságnak tehát ez lehet a fő oka: a médiatémát a jobboldali közösség ugyanis láthatóan nem beszélte még ki. A választási program és a kormányprogram nem tartalmazott követendő médiastratégiát, és a törvénykezés különösebb előkészítés nélkül fejest ugrott az idősebbek által képviselt keményebb koncepcióba, anélkül, hogy akár csak megpróbálta volna meggyőzni igazáról a fiatalabbakat.
Ez pedig egy komoly szervezeti hiba, amely nemcsak hogy magában hordozta a kudarc lehetőségét, hanem egyenesen kiváltó oka volt. Ennél kevésbé kényes és központi kérdéseket sem lehet egy XXI. századi szervezeten keresztülverni - nézzünk végig a világon, kizárólag olyan szerveződések sikeresek, amelyek egyfelől biztosítják az alacsonyabb szinteken akkumulálódó tudások felfelé, a döntéshozók felé áramlását, másfelől pedig a megszületett döntésekbe bevonják valamennyi végrehajtót, hogy sajátjukénak érezhessék azokat. Így elkerülhető, hogy a végrehajtó szintek passzív rezisztenciába vonuljanak, mert nem értenek egyet a kritikus döntésekkel.
Ha a kormányzás az eddigi kiszolgált, lejárt modellben zajlik tovább, akkor sajnos még sok hasonló megaláztatás és vesszőfutás elszenvedője lehet (és lesz) a magyar kormány. Saját érdekében mindennél fontosabb tehát, hogy képes legyen átállni a lehető legrövidebb időn belül a feljebb vázolt másik modellre, amely a szervezeten belül kevesebb kontrollt, több autonómiát, kétirányú és intenzív, szervezett információáramlást jelent (felfelé és lefelé is). Erre jó lehetőséget nyújt a médiatörvény koncepciójának az újragondolása.
