Német befektetőinknek és az Intelnek is azt ígértük, hogy Index-részvényeiket néhány év múlva tőzsdén értékesíthetik majd; a 2000-es év második felét tehát annak rendeltük alá, hogy előkészítsük az Index.hu Részvénytársaság tőzsdei bevezetését.
Előzmények:
2000 nyarát egy szinte minden tekintetben megerősödött céggel értük meg. Olvasottságunk a napi százezres szinthez közelített, a lap teljesen megújult és professzionalizálódott, elindult néhány nagy jelentőségű speciális projekt (Totalcar, ÁtVágó, például), a bankszámlánkon pedig bevetésre készen állt sokszázmillió forint. A versenytársak pénztárcája azért még mindig jóval mélyebb volt, mint a mienk, de egy tőzsdei bevezetés ezt a különbséget is megszüntette volna.
Nyáron nem sok minden történt: az egyik fő esemény volt, hogy mi készítettük a Sziget hivatalos honlapját abban az évben, de az eredménnyel sem mi, sem a megrendelő nem volt túl elégedett. Kiderült, hogy tudósítani jobban tudunk, mint bármikor, de ez a műfaj nem igazán hozható össze azzal, amit az emberek egy ilyen referenciajellegű weboldaltól elvárnak.
A nyár másik nagy eseménye az olimpia volt, Sydneyben, ahova történetünk során először saját tudósítót voltunk képesek küldeni! Sőt, Kőrösi Ákos főrészvényes, akkor már Index-vezérigazgató szintén ott volt - augusztus-szeptemberre kéthónapos, családos ausztráliai utat szervezett, és egy-két helyszínen ő is besegített az olimpiai közvetítést koordináló csapatnak.
Amely egyébként annyira jó munkát végzett, hogy pár nap után észrevettük: a közszolgálati tévé, az esemény kizárólagos hazai közvetítője szóról szóra a mi híreinket mondja be rendszeresen! Mivel épp pár nappal azelőtt tört ki a botrány, hogy az MTV szemtelenül nagy extra pénzt költ az olimpiai tudósítói sztárgázsikra, a szokásos trükköt vetettük be az elvetemült kollegákkal szemben: beillesztettünk saját hírfolyamunkba egy kitalált hírt néhány kitalált nevű sportolóról, egy nem létező sportágban, majd élesre töltött videómagnókkal figyeltük az eredményt.
Az pedig nem váratott sokat magára: a sokmillióért dolgozó nagynevű szakemberek bekapták a horgot, és a szakma egyik legnagyobb neve, civilben bulvárceleb, változtatás nélkül beolvasta a hírt, amiről egyébként ordított, hogy köze nem lehet a valósághoz. Gyönyörű VHS-felvételen archiváltuk tehát az ordas nagy átverést, de különösebb célunk nem volt vele, jókat röhögtünk rajta.
Pár nap múlva azonban a kazetta jelentőséget nyert: a televízió jogásza és egy vezető munkatársa kopogott ugyanis az ajtómon. Felvetésük az volt, hogy az Index nem használhatja jogszerűen az olimpia szót tudósításaiban, mert erre Magyarországon egyedül a közvetítés kizárólagos tulajdonosa, a Magyar Televízió jogosult, és legyünk szívesek felhagyni ezzel a mélyen jogsértő gyakorlattal.
Cserébe levetítettem nekik az izgalmas videófelvételt, és megkérdeztem: megelégszenek-e az országos botránnyal, vagy kérnek még esetleg hozzá egy szerzői jogi pert is. Káromkodás, majd gyors búcsúzás lett a dolog vége, és többet nem láttuk őket.
Óriáskampányt szervezünk
Olvasónk közben egyre több volt, elkészült a hirdetéskiszolgáló szerverünk, és már auditált nézettségi adataink is voltak. Minden adott volt tehát, hogy megindulhasson a hirdetési bevételek jelentős emelkedése, egy lépés még azonban hiányzott: ahhoz, hogy a reklámszakma észrevegyen, saját magunknak is le kellett vezényelnünk egy jól látható Index-kampányt. Mivel az üzleti tervünk amúgyis tartalmazott erre szóló pénzügyi keretet, úgy döntöttünk, hogy gyakorlatilag az egész összeget, negyvenmillió forintot feltesszük egy jó nagy bevezető kampányra.
Előzőleg néhány napot hezitáltunk azon, hogy az akkor, 2000 nyár végén nyíló SYMA csarnoknak legyünk-e névadó szponzorai. A helyet neve így Index csarnok lett volna, és ez évente harmincmillió forintunkba került volna - kigazdálkodhatónak tűnt, de akkor más reklámozásra már nem futotta volna. Emiatt végül, szó szerint az utolsó pillanatban visszaléptünk az ajánlat elfogadásától, és maradtunk a hagyományos hirdetésnél.
A műveletet végül Braun Robi úgy vezette le, ahogy a nagyok szokták: tenderre hívtuk az ország összes fontos reklámügynökségét, akik prezentálták előttünk ötleteiket. Az eredmény egészen lesújtó volt, a tizenvalahány induló mindegyike két-három teljesen különálló kampányötletet adott elő, így az elénk kerülő munkák száma húsz-harminc között lehetett - ezek közül kettő ütötte meg talán az elvárható mércét, a többiről beszélni sem érdemes.
Végül a Grey nevű ügynökség Indexre fel! című kampányát választottuk, amely három elemből állt: hagyományos óriásplakátból, illegális vadplakátozásból és tüntetésből. Igen, nem tévedés: az ügynökség vállalta, hogy Index-párti tüntetéseket szervez a város különböző pontjain, statisztákkal, és ez nagyon izgalmas, újszerű lesz.
Az előzetes plakáttervek eléggé tetszettek, az ügynökség munkatársai is szimpatikusak voltak, de az utolsó ponttal kapcsolatban nekem fenntartásaim voltak; egy ilyen akció rendes megszervezéséhez idő kell, profi statisztaválogató, jó amatőr színészek, akik ezt a szerepet el tudják játszani, és minderre vonatkozóan sajnos nem kerültek elénk garanciák. Társaim - Braun Robi, Uj Peti, talán Szabó Ákos is benne volt már akkor az értékelésben - viszont kivétel nélkül nagyon belelkesedtek, így elindultunk a dologgal.
A plakátkampány valóban nagyon jól sikerült, sokféle kreatív anyaggal támadtunk egyszerre, Kádár Tamás segítségével (ma Sziget-ügyvezető, ő segített felületeket jó áron szerezni) beterítettük az országot, és a legjobb ötletek nagyon jól sültek el. Le a nyolc órás hírekkel című plakátunk, amely egy összetört, kukába hajított tévékészüléket ábrázolt, az év plakátja lett a reklámszakma szokásos év végi versenyén. Szintén nagyon jól sikerült a Le a drága lemezekkel című kép, amelyen egy kutya harapott ketté egy CD-lemezt (ezzel utalva az Index mp3-mellékletére) - sajnos ezeket az anyagokat nem találtam meg, helyettük a sorozatzáró rajz van meg csak, amely a kampány után jelent meg a falakon, ez egy afféle önparódia volt, de nem sikerült nagyon jól.
A kampány másik fele, a tüntetéssorozat viszont valóban katasztrofális lett. Az ügynökség unott egyetemistákat tudott csak toborozni, akik hátizsákkal a hátukon vonultak Index-pólóban, Index-táblákkal, és láthatóan az volt az egyetlen céljuk, hogy éljék túl a kötelező egy-másfél órás melót, és felvehessék a párezer forintos megbízási díjat. Nyomatékos felhívásunkra végül valamivel jobb kiképzést adtak a statisztáknak, de a művelet még így is roppant kínos volt, a sajtóvisszhang pedig borzalmas; a kollegák a rettenetes kampányteljesítményünkből következően gyors pusztulást vizionáltak a cégünknek.
Igaznak bizonyult tehát az a híres szakmai meglátás, mely szerint a kampányra fordított pénz fele biztosan a szemétbe megy - az viszont nem, hogy ezt nem lehet előre látni. Sajnos minden idők legnagyobb Index-kampányán már az előkészületi fázisban lehetett látni, hogy mi az, ami a tervekből megvalósítható, és mibe nem lenne szabad belefogni.
Az óriási olvasottság kiszolgálásához újból új szervereket kellett vásárolnunk, és az a szint, ahol már jártunk, sajnos nem volt valami olcsó. Egy komplett szerverparkot kellett létesítenünk, amely hibatűrő; ha egy gép kiesik, a többi át tudja venni a helyét. És persze fokozatosan bővíthető architektúrára volt szükségünk, hogy az igények növekedésével később is lépést tudjunk tartani. A Compaqtól vásároltunk egy ilyen rendszert, majdnem százmillió forint volt a számla végösszege.
Alapemberek érkeznek
Nemcsak gépben, személyekben is tovább erősödtünk. Nyár végén és ősz elején a későbbi időszakot erősen meghatározó személyek is kerültek közénk. Bogád Zoltán, Zutyu, akit már minden újságtól kirúgtak előzőleg, nálunk landolt, és velünk lett később Gőbölyös Soma-díjas tényfeltáró. Néha úgy tűnt, hogy ő az összes párt összes meghatározó személyiségével jó viszonyban van, és ez többnyire igaz is volt - Zutyu már tizenhárom évesen rendszerváltó volt, egyszerre tag a Fideszben és a Magyar Október Pártban, ahol Krassó György mellett kiskölyökként ő vitte a sajtóügyeket. A politikusok gyorsan megtanulták, hogy Zutyuval jóban lenni nem jelent automatikus védettséget - simán bebuktatott egészen közeli ismerősöket is, ha közpénzlopáson kapta őket.
Szily Laci is ekkor szállt be hozzánk nagyjából - újságírómúltjából a legjelentősebb teljesítmény a Narancsba írt horgászcikksorozat, aminek nagy rajongói voltunk. A sorozatot Etetés címmel könyvben is megjelentette egy kis kiadó, éppen akkortájt - a mű az Index áruházának egyik sikertermékévé vált, több száz példányt adtunk el belőle a címlapon futó hirdetésnek köszönhetően. 2008-ban, már az Index égisze alatt újra kiadtuk, Xantus János ekkor figyelt fel rá, és megfilmesítette. Laci először, ha jól emlékszem, a Gazdaság rovat vezetőjének érkezett, de később volt minden, míg ki nem érdemelte és le nem foglalta a blogpápa titulust.
Ebben a szakaszban vettük fel Zappe Gábort, aki ma Velvetet főszerkeszt, a politikai rovathoz, és egy furcsa kis embert, akinek a weboldala miatt (ami végülis egy blog volt, csak nem így neveztük akkor még) a fél szerkesztőségben megállt néha a munka. Ő hol Kertitörpének, hol Worluknak hívta magát, belépve hozzánk viszont félúton véglegesítette nyilvános nevét: Tóta W. Árpád.
Rényi András tulajdonképpen visszatérő volt, hiszen az Internetto elején és az Internet Expóban már nyomultunk együtt; kultúrrovat-vezető vált belőle. A mostani Index-főszerkesztő Mészáros Zsófi pedig híríró gyakornokként kezdte ekkor a pályafutását.
Konferenciák itt és ott
A kor nagy médiaeseménye volt a posztkádári médiaelit hiánytalan részvételével, ipari mennyiségű bor elfogyasztásával színesített Médiahajó, 2000-ben ott rögtön díjakat is nyertünk: az Index az internetes újságok akkor bevezetett kategóriáját nyerte, Uj Péter pedig az internetes újságírókét. Nem mentünk el a hajózásra, kocsival szaladtam el mindkét díjért Visegrádra, a végállomásra.
Viszont nagyon szerettünk volna egy teljesen külön szakmai rendezvénysorozatot indítani az internetes tartalomszolgáltatóknak, így megkerestük Csermely Ákost, aki akkor már évek óta rendezte tavasszal kétnapos Média Hungary nevű eseményét a Club Tihanyban; nekünk ez a formátum tetszett legjobban. Ákost rábeszéltük, hogy őszre ütemezzen be próbaképp egy Internet Hungaryt, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle - az elsőhöz van két nagy támogatója, mivel rajtunk kívül az Origo stábja is érdekelt egy ilyen eseményben.
A 2000 őszi első Internet Hungary óriási sikernek bizonyult, és nagy botrány is lett körülötte egyúttal. Az internetes tartalomszabályozással foglalkozó kerekasztal egyik résztvevője, a médiahatóság akkori elnöke, Körmendy-Ékes Judit ugyanis keményen indított: a beszélgetés reggelén jelent meg a Népszabadságban friss interjúja, amelyben elmondta, hogy szerinte az internetes tartalmakat hatósági ellenőrzés alá kell vonni, és szűrőprogramot kellene üzembe helyeznie minden weboldalnak, ami kitiltja a nem megfelelő tartalmakat, például a csúnya szavakat.
Ezzel a belépővel Judit megteremtette a telt házat beszélgetésünkhöz, ahol aztán én elég részletesen érveltem a hatósági ellenőrzés ellen, és elmagyaráztam azt is, hogy miért nem lehetséges a csúnya szavakat kiszűrni az internetes tartalomból. A beszélgetés végén a közönség is kérdezhetett és itt jött a balhé: Braun Robi magához ragadta a szót a hallgatóságból, és nagy hatású beszédben, nagyon éles stílusban ítélte el Körmendy-Ékes módszerét. Parázs vita alakult ki ott helyben, amely tartalmilag alig-alig kötődött a témához, inkább a Fidesz kormányzási módszereiről és hasonlókról volt szó - az üzengetés pedig még napokig folyt tovább a sajtóban a két fél közt.
Egyet azonban megtanultunk: sürgősen érdekvédelmi szervezetet kell alapítanunk, mert a politika - és nemcsak a Fidesz, az MSZP részéről is többen pedzegették már az internet kemény megrendszabályozását - bejelentette az igényét a területünkre. Meg is tettük az első lépéseket az Origo vezetőivel, és néhány hónap előkészítés után létrehoztuk a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületét, amely a mai napig egészen sikeresen őrködik a hazai tartalomszolgáltatók függetlensége fölött, a szakma szereplőinek önszabályozását előtérbe tolva.
Mellékletek, vásárlások
Az őszre teljes erővel beindult a tartalomgyár, és a belső fejlődés-fejlesztés mellett külső elemekkel is erősödtünk. Jó sok tematikus mellékletet izzítottunk be minimális idő alatt, szervezeten belül és kívül is szereztünk új partnereket - a legjelentősebb ismertséget a DVD-piaccal foglalkozó és a Linux-témájú érte el. Mellette Exit címmel a frissen felvett Földes András indított extrémsport-magazint, és a még Uj Péter által mellékállásban főszerkesztett Wanted anyagaiból popzenei mellékletünk is lett.
(A Pesti Est-konkurencia programmagazin Exit a néven csak évekkel a mi Exitünk után indult el - ekkor a mi Exitünk már nem létezett, így a lapkiadó nem sokat cicózott, a névvel együtt a mi Exit-logónkat is alkalmazta.)
Az egyik legnagyobb közönségsiker mégis a Frankóé lett - az Uhrin Benedek-team maradt együtt, és erősödött meg néhány újabb közreműködővel, így lett egy saját humor-paródia-szatíramellékletünk, egészen egyéni, sehol másutt nem létező stílusban. Másutt az sem lett volna elképzelhető, hogy egy ilyen mellékletbe programozók, dizájnerek és feleségek is beleírhatnak - itt pedig ez volt a helyzet, sőt: ők alkották a csapat gerincét.
A Frankó értékes tartalomvagyonának jó része most is elérhető az Index szervereiről - a kimagaslóan legjobb sorozatot, Razzia Sudár nénijét (amit minden héten enyhe kézremegéssel, illetve különféle egyéb elvonási tünetekkel vártunk Uj Péterrel) viszont sajnos már csak töredékesen. Razzia az interneten itt-ott fellelt amatőr viccképeket gyűjtötte egybe és kommentálta egy fiktív személy, Sudár néni pozíciójából, aki gyűlöli a fiatalokat, gyűlöli a világot, és egy drogfüggő pszichedelizmusával tud hozzászólni bármihez, amiben illetékes. (Vagyis mindenhez.)
Végrehajtottunk egy elég sikeres vásárlást is, megvettük az akkor második legnagyobb hazai ingyenes tárhelyszolgáltatót, a Tárt (tar.hu), így egy jó nagy adag felhasználóval és napi forgalommal eredtünk a nyomába az utcahosszal vezető Origónak. A Tár ráadásul egészen előremutató szolgáltatásokkal is rendelkezett, például egy egész jó kis fényképfeltöltő és -megosztó programja is működött a kep.tar.hu cím alatt - hol volt ekkor még a Flickr,és az Instagram... A Tár mögötti géniusz, Antalóczy Tibor nagy fotós volt, így egycsapásra lett egy fotós hírszolgáltatásunk is, hiszen Tibor nagy lendülettel beindította nekünk a Digicamet (ezt ma már Pixinfónak hívják, mivel sok évvel később megszűnt az együttműködésünk).
A DPG-katasztrófa
Az Index történetének legnagyobb melléfogását is 2000 őszén követtük el. A Drótpostagalamb (DPG) nevű, internet előtti technológiát használó levelezőrendszert már régóta szerették volna értékesíteni tulajdonosaik, két ügyes fiatal szoftverfejlesztő, akik készítették és működtették a rendszert, valamint a hazai informatika egyik nagy öregje, Maros Péter, a Microsystem (a kilencvenes évek nagy számítástechnikai cége, később felszámolták) alapítója, aki a tőkét biztosította számukra. A dolog tulajdonképpen már elindulásakor, 1997-ben elavult volt, csak a sajátosan torz magyar viszonyok, a telekomcégek monopóliuma tette lehetővé, hogy viszonylag komoly felhasználói bázisra tegyen szert.
A DPG ugyanis oly módon kínált ingyenes elektronikus levelezést, hogy egy bizonyos telefonszámra betárcsázva sem előfizetési, sem pedig percdíjat nem kellett fizetni - akkoriban ezek szívták ugye le a szerencsétlen internetezők telefonszámláját. Internetezni, webezni persze nem lehetett vele, és maga a levelezés is erős korlátok közé volt szorítva.
Közös történetünk úgy indult, hogy Kőrösi Ákos és Braun Robi, két vezetőtársunk belebotlott valahol Marosba, aki rögtön nagy lendülettel árulni kezdte nekik a cuccot, ők pedig horogra akadtak. Egy területen ugyanis tényleg gyakorlatilag még pályára sem tudtunk lépni, ez pedig a kezdő, éppen belépő internetezők köre volt. Az Origo könnyű helyzetben volt - az internetelérések nagy részét a Matáv adta el, és aki előfizetett, annak a gépét rögtön beállították arra, hogy az ő portáljukat, az Origót hozza be kezdőlapként - egy kis időre és némi tapasztalatra volt szükség ahhoz, hogy a kezdőlapot Indexre módosítsák, addig az Origó számlálóját kattogtatta soktízezer kezdő júzer számítógépe.
Ezen a hátrányon - gondolta Kőrösi és Braun - segíthet a DPG, mert ezt tudjuk kínálni a Matáv-előfizetés alternatívájaként, egyfajta ingyenes, de csökkentett internetként, amin esetleg korlátozott Index-elérést is tudunk biztosítani.
A vételár százmilliós nagyságrendű volt, horribilis pénz egy ennyire elavult technológiáért - ráadásul a lehetőségről engem és Uj Pétert meglehetősen későn értesítettek. Azonnal és hevesen tiltakoztunk - a DPG-t kulturálisan sem láttuk illeszthetőnek az Index világába, technikailag meg végképp nem; mi addig minden területen az élenjáró megoldások bevetéséről voltunk híresek - az első CD-ROM, az első internetportál, az első online rádió- majd tévéközvetítés -, erre ráfordulunk valamire, amiről tudjuk, hogy halálra ítélt. Ez egyszerűen rombolni fogja a rólunk alkotott képet, érveltünk.
A DGP-párti páros ezzel szemben azzal védekezett, hogy az informatika nagy öregje még sokat segíthet vagy árthat nekünk, és inkább válasszuk a jó viszonyt vele. Nem túl jó szívvel, de felvettük tehát a kapcsolatot a DPG-csapattal, ahol újabb meglepetések vártak: a belengetett 130 ezer felhasználónak a fele sem volt igaz, úgy 50-60 ezren használták aktívan a levelezést, a 130 ezer azoknak a száma volt, akik valaha kipróbálták a rendszert.
Elköteleződtünk végül a felvásárlás irányába, és kifizettük az első horribilis részletet Marosnak (később, amikor majdnem becsődöltünk, de jól jött volna az a pénz!), és elkezdtük az integrálást. Nem volt könnyű - a két srác kiváló szoftveres volt, az hamar kiderült, de nagyon más nyelvet beszéltek, mint a mieink. A szolgáltatás továbbviteléről is gyökeresen más elképzeléseik voltak, és a felhasználók kiszolgálását sem túlságosan ügyfélközpontúan képzelték el, hogy finoman fogalmazzak. Nem fogunk itt állandóan merevlemezeket vásárolgatni - érvelt egyszer lendületesen egyikük -, inkább a felhasználókat vegyük rá arra,hogy töröljék le az elolvasott leveleket!
Maros, mondanom sem kell, semmiben sem segítette a cégünk ügyét, később viszont, amikor nehéz helyzetbe kerültünk, további súlyos kellemetlenségeket okozott. A DPG-Index integráció természetesen befuccsolt, a két összeegyeztethetetlen világ nem talált,mert nem is találhatott közös nevezőt. A fejlesztő srácok kifizetése maradt volna a végére, egy év múlva volt esedékes, ekkor mi már pénz tengődtünk, erre ők perre mentek a járandóságukért, szóval egy sokfelvonásos katasztrófatörténet indult útnak ezzel a meggondolatlan döntéssel.
A DPG-konfliktus csak egy stáció volt a köztem és Braun között éleződő és eszkalálódó helyzetnek. Koncepcionálisan szinte semmiben nem értettünk egyet: Braun vállaltan konfliktuskereső, keménykezű vezetővé akart válni, míg én a konszenzusokat kerestem, és a csapatomban kerestem meg a kompetenciákat a feladatok megoldásához, nem magam akartam mindent meghatározni. Braun nagy cégként akarta kommunikálni az Indexet, én ezt egyszerűen nevetségesnek tartottam; a sokmilliárdos óriások között mi egy kicsi, mozgékony csapat voltunk, amely azzal ért el sikereket, hogy nem erőből beszélt sosem, hanem megpróbált jófej lenni.
Komoly különbség és nézeteltérés volt köztünk, hogy miképpen, milyen irányban fejlesszünk új tartalmakat. Braun a kereskedelmi tévék gyakorlatát követte volna, ahol gyakorlatilag a hirdetési osztály határozza meg, hogy milyen műsor indul - ami eladható, az legyártják, ami nem, az pedig megy a kukába. Ez náluk működött is a maga módján, de az Indexnél 2000-ben gyakorlatilag a teljes kereskedelmi osztály kezdő volt - a szakma mai nagyágyúi, Szabó Ákos, Ziegler Gábor éppen csak ismerkedtek velünk és az online műfajjal. Különösebb víziókkal ők ekkor még nem tudtak előrukkolni, ezért Braun modellje teljes egészében légbőlkapott volt, az akkori viszonyok között.
Érdekes, hogy emellett emberi vonalon végig korrekt maradt a viszonyunk, hosszú esti beszélgetéseink nyomán feltárult előttem egy teljesen új, addig nem ismert világ. Kőrösi mindenesetre nagy szolgálatot tett az ügyünknek, hogy nem hagyta a helyzetet elmérgesedni, és egyszer, amikor nagy szükség volt rá, még egy hivatásos moderátort, jó barátját is bevetette, hogy kihúzza méregfogunkat.
Épül a szervezet
A tőzsdeképességhez kevés volt a nagy olvasottságú újság és a sok projekt; úgy is kellett kinézni, mint egy komoly cég, így komoly szervezetfejlesztésbe kezdtünk. Vállalati weboldalakat tervezgettünk (Angelday egyik korai terve látható itt jobboldalt), elkezdtünk foglalkozni a belső kommunikációval, szervezeti ábrákat rajzoltunk, és még csapatépítő tréningekre is hajlandóak voltunk elmenni. Ezekről addig meglehetősen lesújtó véleménnyel voltam, egy egészen kiváló tréner, Tóth Tamás azonban 180 fokot fordított rajta. Tamás zseniális ember, elképesztő dolgokat ki tudott belőlünk hozni, és biztos kézzel uralkodott minden lehetséges konfliktushelyzet fölött - személyisége, orgánuma, elképesztő nyugalma hallatlan tekintélyt teremtett neki. Arról nem is beszélve, hogy a tudás, amit az emberek vezetésének elméletéről átadott, felbecsülhetetlen értékű még ma is.
Az őszí amerikai hírekről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy különösebben megnyugtatóak voltak az internetes piac számára. A részvényárfolyamok az áprilisi hirtelen zuhanást követően nemhogy stabilizálódtak volna, hanem állandó tempóval csökkentek tovább, hónapról hónapra, ami érthetően állandó beszédtéma volt közöttünk. A magyar befektetői piacra ez akkor még nem volt közvetlen hatással, például több nagy tanácsadó cég is küzdött azért, hogy velünk dolgozhasson, és kivitelezhesse tőzsdei megjelenésünket. Az áprilisi 12 millió dolláros cégértékeléssel szemben 70-80 millió dolláros összértéken javasoltak mintegy 20 millió dollár értékű részvénykibocsátást, ami a cég jövőjét hosszú távra biztosította volna.
A rossz hírek hallatán én gyorsítottam volna a tempón, és többször is javasoltam, hogy próbáljunk meg még a 2000-es évben lépni - ezt azonban társaim és a tanácsadók is lehetetlennek ítélték, legkorábbra egy 2001 tavaszvégi időpontot tartottak lehetségesnek, a normális munkatempó mellett. Nem lesz baj, mondták - az Index szárnyalt, az olvasottság az egekben, az egész médiapiac minket figyelt, december elejére pedig megkaptuk az Év Vállalata-díjat is, a magyarországi befektetők szervezetétől.
Ilyen előjelek mellett tényleg nem lehet baj, gondoltuk, és év végével kibéreltünk még egy emeletet az irodaházban, így már három majdnem teljes szint területét foglalta el cégünk. De még mielőtt vége lett volna az évnek, kaptunk egy kis pofont: egykori mellékletünk, az eco.internetto csapata egy ügyes tranzakciót követően (bebújtak egy már működő, de kiürített tőzsdei cég bőrébe) Econet Rt. néven megjelent a tőzsdén, úgy is mint az első hazai internetes tartalomszolgáltató cég! Amit mi csak tervezgettünk, azt ők végre is tudták hajtani (igaz, egy kis csellel), és később kiderült: éppen időben. Egy-két hónappal később a tőzsde már nem volt kíváncsi az internetes cégekre. De ez már a következő év története.
