2013.09.10. 07:19

Frontátvonulás

2010-be, az első kétszámjegyű kétezres évbe értünk; a rövidnek remélt válság épp csak most fog bedurvulni, korszakváltó kormánycserét ígérnek tavaszra az erőviszonyok, és az Index-CEMP vállalatcsoport megkapja a hazai médiapiac legaktívabb tulajdonosát - nem, váltás most nem volt, csak az eddig passzív elnöki szerepet vivő Spéder Zoltán kézbe vette a szálakat. Ki lehet-e védekezni ennyi egyidejű változást?

Előzmények: 1234567891011121314151617, 18

Az elnök képbe kerülésének a piaci-szakmai pletykák egyértelmű következményeket jósoltak: rövid úton el leszünk távolítva a vezetésből, mondta a zuhanyhíradó, a tulajdonos gyorsan lefejezi majd az agytrösztöt. Ezt sokan politikai kalkulációkkal is összekötötték, mondván, hogy a kilencvenes évek elején Spéder Orbánékkal, a Fidesszel dolgozott együtt, és a tavaszra várható jobboldali földindulás-győzelem után nem fog eltűrni egy kormánykritikus szerkesztőséget a saját házában.

A valóság ezzel szemben teljesen másként alakult, konfrontációnak jele sem volt. Az elnök év elején azonnali szoros, személyes kapcsolatot alakított ki Uj főszerkesztővel: telefonos forródrót, konzultációk közös nyugat-európai focimeccslátogatások, szóval pozitív gesztusok érkeztek sorban tőle, néhány tartalmi észrevételt pedig csak a gazdasági rovat cikkeivel kapcsolatban jelzett - ehhez bizony ő értett jobban, igazat is adott neki szerző, főszerkesztő.

Hasonlóan szoros munkakapcsolata szövődött a hirdetésértékesítésért felelős Ziegler Gábor felé, aki a nehéz idők kulcsfigurájává vált, az alatta dolgozó, most már piacvezető részleg egyre nagyobb kínnal, néha vért izzadva, de biztosította a vállalat finanszírozását a hirdetési piacról; Kardos Gábor, az egykori projektvezető, majd lapigazgató pedig formálisan ügyvezető igazgatóként, némileg korlátozott jogkörrel, de eljárhatott az egész Index nevében. És: Spéder elnök a történelemben először engem is meghívott egy beszélgetésre, ahol felbontottuk addigi szerződésemet, és gyakorlatilag változatlan feltételekkel újrakötöttük.

Ekkor már viszonylag sűrűn tartottunk kapcsolatot Balogh Gabival, aki Spéder mellett a másik igazgatósági tag maradt - ő elárulta, hogy az elnök korábban igen rossz referenciákat kapott rólam egy informális tanácsadójától (erről egyébként egy bizalmas csatornán keresztül már volt egy megerősítetlen hírem), ezért kerülte a velem való találkozást, az új helyzetben viszont mindenképpen érdekelné, hogy hogyan látom az Index jövőjét.

Márpedig ezzel kapcsolatban nekem elég világos, és a főszerkesztőétől gyökeresen eltérő gondolataim voltak a lap jövőjét illetően - olyanok, amelyek, úgy gondoltam, a piaci fejlemények, az azt érő hatások mind-mind nemcsak hogy alátámasztanak, hanem az irányváltást elengedhetetlenül szükségessé teszik az üzleti túlélés érdekében. (Most, három-négy évvel később pedig azt látom, hogy a valóság az én akkori verziómat támasztja alá.)

Három fontos, jól látható elem emelkedett ki a tényezők közül, úgy gondoltam. Az egyik a felhasználói tartalmak, de különösen a blogok elképesztő burjánzása. A blogpiacon a blog.hu-val brutálisan túlnyertük magunkat - nemcsak hogy egyetlen más blogszolgáltató sem ért a közelünkbe, de egyenesen a leglátogatottabb magyar weboldallá vált, önmagában. Az Index címlapján a blogketrec szinte végeláthatatlanul hosszúvá nyúlt, napi száznál is több blogot szemléztünk; minden témában óriási választékunk volt kitűnő tartalmakból, amelyek egy-egy részterületet a legtöbbször jóval precízebben fel tudtak dolgozni, mint saját stábjaink. Az ingyen előállított, de helyenként kiváló minőségű anyagok keményen aláásták a professzionális körülmények között, szerkesztőségben, viszonylag drágán előállított tartalmunk pozícióját.

Rovatainknak emellett kemény konkurenciát állítottak azok a tartalomszolgáltató cégek is, amelyek egy-egy részterületre koncentráltak - számos ilyen pályán egyszerűen elvesztettük az elsőséget. Politikában és bulvárban még biztosan és megkérdőjelezhetetlenül uralkodtunk, de a sportrovat eredményeit messze túlszárnyalta a Nemzeti Sport nso.hu-ja, a gazdaságiakét pedig házon belül a Portfolio, házon kívül meg a HVG (bár ott a gazdaság erősen keveredett a politikával). A techrovatot is megelőzte már két specializálódott netes kiadvány is, kultúrában pedig egyszerűen sehol nem voltunk, a válság okozta leépítéseket ugyanis elsősorban abban a rovatban léptük meg, arra volt a legkisebb hirdetői kereslet.

A harmadik, egyben legfontosabb piaci adottság, amivel számolnunk kellett, a bevételeink belső szerkezete volt: nagyjából minden második forintot az Index.hu címlapon kerestük meg, és az összes rovat összes bevétele tette ki nagyjából a jövedelem másik felét. Címlapunk vitathatatlan piacvezető volt, aki tájékozódni akart, ott kezdte a böngészést - és nemcsak látogatott volt, hanem jó is, toronymagasan a legjobb. Ott koncentrálódott olyan tudás, aminek a közelébe akkor senki sem érhetett; a legjobban felépített, legkorszerűbb felület, az elérhető legjobb tartalommal (vagyis jól válogatva, jó ajánlókkal) kitöltve.

Így leírva mindezt, tulajdonképpen nem is érthető, hogy lehetne-e más utat találni az üzleti továbblépéshez; ha van egyetlen olyan tevékenység, amelyet messze a legjobban végez a cég, piacot is vezet vele, és a bevételeinek döntő hányadát itt keresi - miközben elenyésző költségei vannak vele -, akkor egészen egyszerűen ezt a területet kell tovább erősíteni, és minden mást óvatosan visszafogni, vagy inkább kiszervezni. Az utóbbi esetben pedig a kiszervezett tevékenységeknek (esetünkben egy-egy rovat vagy tematikus melléklet lehetett volna a kiszervezés egysége) pedig ténylegesen meg kell küzdeniük a piacon e területen már jelen lévő tartalomszolgáltatókkal, ami az ő hatékonyságukat, eredményességüket is növeli.

Ha egy ilyen folyamatot elindítottunk volna, az drámai változást jelentett volna az Index szervezetére nézve - tizenöt éve ápolt, gondozott, hatalmasra duzzadt szerkesztőségünk abban a formában, ahogy ismertük, fokozatosan megszűnt volna, és átadta volna a helyét kisebb tartalomgyártó műhelyeknek - belülről vagy kívülről, részben új szereplőkkel. Ezt a folyamatot biztosan nagyon nehezen vittük volna végig, hiszen életművünk egy részét kellett volna teljesen új alapra helyezni - de a biztonságos túlélés érdekében ebbe az irányba kellett volna mennünk, azt gondolom, így hatásosabban tudtuk volna védeni vezető piaci pozíciónkat. 

E terv ellen azt lehetett felhozni, hogy az Index speciális nyelvezete, kultúrája nehezen teszi lehetővé, hogy más tartalomszolgáltatóval esetleg helyettesítsük egy-egy rovatát - a valóság ennek azonban több ponton ellentmond. Egyfelől már jó ideje voltak szerződött tartalombeszállítóink, akik ilymódon a címlapunkra kerülhettek, másfelől pedig az Index erőteljes, immár évtizedes kulturális hatásaként tulajdonképpen a magyar net döntő része a mi nyelvünkön, a mi kultúránkon felnőve teljes egészében magáévá tette, néha pedig tovább is fejlesztette azt. Sőt: időnként épp a mi oldalainkon találkoztam egyre több olyan anyaggal, amelyekről sokszor arra következtettem, hogy bele-beleragadunk a saját kliséinkbe. A kétezres évek elején csak mi írtunk érdekesen a magyar weben, de 2010-re már messze nem ez volt a helyzet.

Ezzel a tervvel leptem meg hát Spédert: koncentráljunk a blogszolgáltatásra, mert ez lesz a mi első számú - és majdnem ingyenes - tartalomgenerátorunk, mellette pedig próbáljuk meg egy ilyen merész kanyarral megalapozni az Index következő évtizedének nyereséges működtetését. Bizalomépítőnek szántam, de később rájöttem, hogy valószínűleg, a helyzet különösségéből következően pont ellentétes hatást értem el záró javaslatommal: az első egy-két rovat kiszervezéses működtetését magam vállalom el.

Pedig ez a dolog üzletileg egyáltalán nem kecsegtetett volna különösebb extraprofittal - egy népesebb rovatot akkor, úgy kalkuláltam, nagyjából a bevételeinek minimum kétharmadából tudok elműködtetni -, de az ügyet legalább előre tudom mozdítani. Amivel viszont nem számoltam, az az, hogy Spéder abban a helyzetben, tulajdonképpen új tulajdonosként viselkedve, a működést eléggé kevéssé ismerve gondolhatta azt, hogy én, aki a céget nála lényegesen jobban értem, ki akarom esetleg lopni alóla az aranytojást tojó tyúkot. Valószínűleg gondolta is, így a dologból semmi sem lett, az Index egyben maradt, nagy szerkesztőségként; a piac pedig most, három évvel később már egyre kevésbé díjazza ezt a fajta működést. 

Uj-születésnap

ladino.jpgAz év egyébként Uj Péter negyvenedik születésnapjával kezdődött. Nem, valójában az előző év végződött Uj Péter születésnapjával, merthogy karácsonyi születésű gyerek - viszont január kilencedikén tartottuk meg az össz-szerkesztőségi ünneplést. A helyszín a Bar Ladino volt, egyik kedvelt helyünk a szépen fejlődő romkocsmanegyedben, és egy egészen különleges meglepetéssel készültünk megtréfálni a főhőst. Késő este, amikor már nagyjából mindenki ott volt, Péter néhány percre felszaladt az emeletre, a mosdóba - ennyi idő pedig elég is volt Mága Zoltánnak és kétfős lányzenekarának, hogy beszereljen, és a lépcsőn visszaereszkedő főszerkesztőt már saját Happy Birthday-feldolgozásával várja. (A Mága-kapcsolat onnan származott, hogy az újévi koncertjéhez adtunk némi reklámtámogatást.)

A hatás, mondani sem kell, egészen döbbenetesen sokkoló volt, az ünnepeltnek valóban a földbe gyökerezett a lába, meglátva-meghallva a szupersztárt; és a helyzet komoly feladat elé állította, gondoljunk csak bele. Mága, ha a legenyhébben fogalmazunk is, egy másik kultúrából érkezett, amelynek értékeléséhez az egykori rockújságírónak, metálrajongónak, hát... szavakat kellett keresnie.

A másik oldal, Mága is nagy kockázatot vállalt azzal, hogy eljött közénk - a feladatot azonban nagyon profin, mosolygósan végrehajtotta, így nemhogy rossz szó nem érte, hanem még a szerkesztőség tagjai álltak sorban aláírásáért, a közöttük ingyen szétosztott száz CD-re. (Arról nem tudok, hányan hallgatták meg rajta a zenei anyagot.)

Egy másik ünnep Magyari Péteré - ő kapta januárban a tényfeltáróknak járó Soma-díjat a gázüzlet körüli érdekességekről szóló cikksorozatáért. Az Index néhány éven belül harmadszor kapta meg a talán legerősebb hazai újságíró-elismerést (Peti előtt Bogád Zutyu és Bodoky volt díjazott).

Vaszily az Origónál

Hamarosan, január 22-én óriási megrökönyödés: az Index két hónapja leköszönt vezére, Vaszily Miki február 1-én már az Origo vezérigazgatójaként áll munkába, futott körbe a megerősített hír. A megdöbbent szakma még csak találgatni sem tudott, hogyan történhetett meg egy ilyen hirtelen váltás; ebben a vállalatkategóriában, ahol mi mozogtunk, elképzelni sem tudta azt senki, hogy egy első számú vezető szerződése lehetővé tegyen egy efféle oldalmozgást.

Pedig erről volt szó - bár a felek meglehetősen eltérően értelmezték a történteket, az esetet végül semmiféle jogi eljárás nem követte, Miklós tényleg szabadon igazolt a nagy ellenfélhez, fejében a teljes Index-tudásanyaggal, telefonjában az összes kulcsemberrel. Spéderhez fűződő zaklatott viszonya persze az akciótól nem lett jobb - attól pedig még tovább romlott, hogy a következő egy-két évben jelentős Index-sztárok egész sorát vitte át az Origóhoz.

A folyamat korábban fordított volt: mi tudtuk elvinni az Origó nagy neveit, például Barakonyi Szabolcs csúcsfotóst, Bedét, Barczi Blumit, Tóth Sárit főszerkesztő-helyettesnek, mivel jobb munkafeltételeket, nagyobb szabadságot, több lehetőséget tudtunk kínálni. 2010-től azonban az ex-Indexvezért követte az Origóba vissza Blumi és Tóth Sári, majd Baksa Roland, a legjobb magyar költségvetés-szakember újságíró, Zsadon Béla, egyik legrégebbi társunk, hivatásos nyelvszakember, és Vincze Barbara, a kultúrrovatból a kultúrrovatba.

Internetes csalókkal harcolunk

Érdekes egybeesés, hogy 2010 januárjában robbant a nyilvánosságban egyszerre két, nagyon hasonló jellegű internetes csalás, melyeknek még egy közös vonásuk volt: a korrupt és/vagy impotens magyar hatóságok segítsége nélkül nem károsíthatták volna meg emberek tízezreit.

A PPO nevű vállalkozás esete volt az egyszerűbb: ez egy magáncég volt, ahová az Állami Autópályakezelő valamiért kiszervezte az internetes matricaértékesítést, és a hivatalos honlapon hozzájuk irányította azokat, akik ilyen korszerű módon szerették volna letudni díjkötelezettségüket. Vásárlóik java része nem is tudta, hova került, ők azt hitték, hogy az autópályakezelő hivatalos szolgáltatását használják.

Nos, januárban ez a cég gondolt egyet, és előzetes figyelmeztetés nélkül leemelt az összes addigi ügyfelének bankkártyájáról 2490 forintot. Százezernél is több károsultat érintett az akció, köztük az Index szerkesztőségének egy nagyobb részét, kezdve a főszerkesztővel. A cég érvelt is: a vásárláshoz regisztrálni kellett, januárban pedig egyoldalúan megváltoztatott üzletszabályzatuk miatt éves előfizetési díjat kell fizetni akkor is, ha később egyáltalán nem veszünk autópályamatricát.

A sunyi módszer ekkor már nem volt ismeretlen a nemzetközi szakma előtt: előfizetéses csapdának (subscription trap) nevezték el az amerikaiak, ahol először felütötte a fejét, és az ottani fogyasztóvédelem azonnal felvette a harcot ellene - végül sikerült elérniük, hogy az effajta trükközést az írott jog tételesen tiltsa. Az USÁ-n kívül a következő években a jelenség szinte minden komolyabb piacon felütötte a fejét, a fogyasztóvédő szervezetek pedig mindenhol kiemelt prioritásként kezelték az effajta visszaélések visszaszorítását - Németországban a fogyasztóvédelem honlapja például a nyitólapon figyelmeztette az arra járókat az effajta kétes üzletekben utazó gyanús vállalkozásokra.

Magyarországon viszont ezzel szemben épp egy fontos állami cég szerződött le egy fontos közfeladat elvégzésére egy ilyen zűrös társasággal, ami az egyik károsultnál, Uj főszerkesztőnél kivágta a biztosítékot, és óriásit csapott cikkével a társaság fejére. Az autópálya-kezelőnél mosták kezeiket - szóvivőjük épp az a Winkler-Virág András volt, aki az Index elején történetünkben is feltűnt mint ideiglenes csapattag. András magán- és hivatalos véleménye is az volt, hogy ők nem tehetnek semmiről, hiszen a szerződéses partner vágta át az ügyfeleket.

Ezzel szemben a mi véleményünk az volt, hogy egyrészt egy ilyen jövedelmező, biztos busás haszonnal járó közfeladatot eleve tilos pályázat nélkül, kontrollálatlan módon csak úgy odaadni valakinek. Ráadásul magyarázat kellene arra is, hogy ilyen figurák, akik ilyen pitiáner visszaélést hajlandók megszervezni, hogyan kerülhetnek az állami autópályacég vezetőinek a közelébe egyáltalán.

A még csúnyább átverés

Január végén az MTE elnökeként meghívást kaptam a Hír TV esti fogyasztóvédelmi műsorába, ahol két nagyon furcsa figurával kerültem össze, akik egy állítólagos internetes ingatlanhirdető oldalt működtettek. Az adásban pillanatokon belül tisztázódott a helyzet: ők is egy előfizetéses csapdát állítottak a gyanútlanul arra tévedő internetezők számára: ingyen ingatlanhirdetési lehetőséget kínáltak, harminc napig. A harminc nap elteltével azonban weboldaluk nem vette le automatikusan a hirdetést, hanem elindította a fizetős szakaszt, egészen elszállt, durva tarifákkal.

A szegény károsultaknak először néhány hónap elteltével küldtek fizetési felszólítást néhány tíz- vagy százezer forintról, és aki nem fizette be, innentől kezdve fenyegető levelek egész özönével szembesült. Bár ezekre a részletekre és a tarifákra a nagyon apróbetűs felhasználói feltételek 12-13. oldalán utaltak, számomra rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy itt is az előfizetéses csapda típusesetével van dolgunk; ilyen alapvető paramétereket, mint például a hirdetés ára, nem lehet egy sokoldalas szöveg közepére elrejteni, ez még a hatályos versenyjogi törvényekkel is nyilvánvalóan ellentétes. Olyasmit próbáltak tehát a felhasználókra sózni pénzért, amiért maguktól sosem fizettek volna - pláne nem az ingatlanhirdető oldalak szokásos tarifájának több tízszeresét.

Elmondtam ezt a szakvéleményemet tehát az adásban, majd nyugodtan távoztam azzal, hogy a tartalomszolgáltató egyesületnek is mihamarabb szakmai állásfoglalást kell adnia a dolog törvénytelen voltáról, a hatóságok dolgának megkönnyítése végett. Ezt hamarosan meg is tettük, de a folytatás egészen váratlan irányokat vett.

A csalók először is magánvádas büntetőpert kezdeményeztek ellenem, az adásban elhangzott szakvéleményem miatt, majd az egyesület ellen, az elkészült állásfoglalás alatt megjelenő egyik komment miatt (ezt egy károsult írta). Ezzel egyidőben elszabadult a pokol, és elkezdtek tömegével áramlani hozzánk a károsultak - minden nap volt több jelentkező is, de volt úgy, hogy egy nap tíznél is többen telefonáltak. Hamarosan többszáz fős adatbázisunk állt össze a károsultakból - volt köztük közeli ismerős is, aki azelőtt nem merte elárulni, hogy így beugrott egy ilyen átlátszó lehúzós trükknek, de miután hallott engem a rádióban nyilatkozni a kérdésről, végül jelentkezett.

Az ellenem indított büntetőpert később természetesen első-, másod-, majd harmadfokon is megnyertem a TASZ remek ügyvédje, Fazekas Tamás segítségével, de közben még nagyobb lett a baj. Mivel a fogyasztóvédelem és a versenyhivatal is rengeteg beadványt kapott, ezért a GVH eljárást indított, amelynek eredménye az lett, hogy a csalók eljárását abszolút jogszerűnek ítélték, a felhasználók meg vessenek magukra, és olvassák el az ötvenoldalas szerződést elejétől végéig, ha ilyen kockázatos helyen vásárolgatnak, mint az internet!

Nagyon felháborodtam, és azonnal felvettem a kapcsolatot a versenyhivatallal, ahol a versenytanács egyik tagjával hozott össze a sors, akit Bártfai-Mager Andreának hívtak. Ő volt az előadója a tanácsban az ügynek, és ő jegyezte azt a döntéselőkészítő anyagot, amelynek alapján ezt az ostoba döntést meghozták. A hölgy meglehetősen erős benyomást tett rám - határozott, jó kiállású, erős szavú asszony, aki teljesen alkalmatlannak bizonyult akkor feladata elvégzésére. Már első mondataiból kiderült, hogy az ügy hátteréről, a nemzetközi gyakorlatról, a webszakmai vonatkozásokról halvány fogalmai sincsenek - saját kútfeje után menve, azzal az internetes felhasználói tapasztalattal, ami neki akkor volt, ő így, ezzel az üzenettel látta jónak a kérdést lezárni: mindenki vigyázzon magára, és olvasson sok-sok felhasználói szerződést.

Felvetésemre, hogy jó lett volna, vagy talán még most, az új eljárás alatt (a végzés ellen rögtön bírósági felülvizsgálatot kértek a károsultak) sem lenne késő internetszakmai segítséget kérni akár tőlünk, akár más szakmai szervezettől, teljes elutasítást kaptam; az indoklást nem tudom pontosan visszaidézni, de olyasmi szerepelt benne, hogy nincs is olyan, hogy internetszakma. (Hasonló érvvel a műegyetem egyik ősöreg professzora érvelt előttünk 1986-ban, az újonnan felállítandó informatikai szak ellen: nincs olyan, hogy informatikai szakma, programozni mindenki tud.)

Akadékoskodtam még azzal, hogy amikor az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága elé került egy hasonló ügy, ott két webmarketinggel foglalkozó specialistát is meghallgattak, de hiába. (Végképp meglepő és döbbenetes, hogy Bártfai-Mager, aki egy fontos, több százmilliós kárt okozó ügyet ilyen hanyagul kezelt, ma a Monetáris Tanács tagja.)

Az ügyre felhívtuk Jóri András adatvédelmi biztos figyelmét is, aki legalább elítélte a csaló cég működését (többet nem tehetett), de az igazi megoldáshoz a kormányváltásra volt szükség: az új felállásban az adatvédelmi hivatalban Péterfalvi Attilának immár tényleges eszközök is voltak a kezében ahhoz, hogy eljárjon a vétkesekkel szemben, és tízmillió forintra büntette az offshore paradicsomba menekült internetvállalatot. Az új felállású GVH is képes lett lefolytatni egy rendes, szakmailag is hibátlan eljárást, melynek a vége szintén  egy sokmillió forintos bírság lett, illetve egy kérés a bíróság felé: állapítsa meg, hogy a cég valamennyi, megtévesztéssel kicsikart szerződése semmis, és a cég agresszív behajtóleveleinek semmiféle jogalapjuk nincsen. 

Amerikai vendég

wall17.jpgFebruárban meglepetésvendégünk érkezett New Yorkból: Hares, azaz Hargitai József, az Internetto, majd az Index New York-i minimellékletének megteremtője. Ez az oldal akkor, 2010-ben már rég nem működött, de az egyre csodásabbá fényeződő múltunkban Hares alapember volt, ha fizikailag nem is volt köztünk (1998-ban, a New York-i szerkesztőségi kiránduláson láttuk először utoljára). Hares kint élő egyetemi emberként minden trenddel egy picivel gyorsabban és közvetlenebbül találkozott (például akkor mutatta meg nekünk a Drudge Reportot, amikor annak tízezer olvasója sem volt naponta - ma hatmillió), elképesztő jó dolgokat írt, ha technikailag lerobbantunk, szervezett nekünk maradék szerverhelyet náluk odakint, és eközben, New York Rózsadombján lakva megmaradt félfanatikus Debrecen-drukkernek. (Haresnek ezt a fotóját 1997-ből bányásztam elő, valahonnan az archive.org szervertemetőiből, az Internetto New York-i mellékletéből.)

A 2010-es csapatból viszont már csak Uj Péter és én emlékezhettünk rá, a társaság többi része lemaradt Hares legjobb éveiről, így mi ketten fogadtuk a vendéget. Körbevezettük a Flórián téri óriás irodaépületek mindegyikén, minden kis sarkot részletesen megmutattunk és megmagyaráztunk neki - meglehetős boldogsággal, mert amerikai vendégnek amerikai típusú, piaci sikersztorit bemutatni magyar területen - hát ez nem egy szokványos helyzet.

Hares, amikor hozzánk csatlakozott, egy emailes levelezőlistát látott belőlünk és egy kopár címlapot; nagyjából ennyi voltunk akkortájt, 1995/96 fordulóján, tizenöt év alatt pedig ezt a kis semmit egy három és félmillió embert szórakoztató, többszáz embert foglalkoztató, nyereséggel üzemelő médiaközponttá sikerült felfejleszteni. A folyamatot Hares tulajdonképpen végignézte, hiszen kapcsolatunk akkor sem szakadt meg, amikor már nem foglalkozott az Index.newyork szerkesztésével, végigleveleztük a teljes időszakot; és láthatóan erős benyomást tett rá a kontraszt a tizenötéves régmúlt és a jelen között.

Bodoky távozik

bodokykep.jpgMárcius-április határán egy igazi katasztrófa ugrott a nyakunkba: az időközben valóságos tényfeltáró zászlóshajóvá vált Bodoky Tamás kiszakadt közülünk. Tamás akkor már hihetetlen mértékű országos ismertséget szerzett a Túlkapások, majd az azt sorban követő nagy hatású, precízen feldolgozott korrupciós sztorik révén, tévék, rádiók állandó vendége, hivatkozási pont lett belőle a közéletben. Indexes helyzete azonban tulajdonképpen akkor már egy éve napról napra rosszabb és rosszabb volt, súlyos konfliktusok egész sorát halmozta fel a cégen belül.

A dolgok több dimenzióban romlottak el egyszerre. Előfeltételként sok mindent meghatározott, hogy Bodoky szinte bármilyen élethelyzetben már a kezdetektől, 1996-tól képes volt konfliktusokat gyártani maga körül - korábbi részeinkben látható volt, hogyan lépett ki tőlünk többször, majd vissza, illetve hogyan kényszerült hátravonulni a főszerkesztő-helyettesi pozícióból. Főmunkatársként, kevesekkel érintkezve jó ideig nem voltak problémák, 2009-től azonban igen rázós üzleti-állami visszaélésekkel, többek között a pátyi ingatlanpanamával és a sávolyi, teljesen fölösleges motorpálya-beruházással kezdett el foglalkozni. Ezek nyomán brutális erejű és hatalmú gazdasági szereplőkkel került nyílt összetűzésbe, akiknek holdudvarától nagyon komoly - és ezt vegyük úgy, ahogy mondom: tényleg nagyon komoly - fenyegetéseket gyűjtött be.

De ezzel még nem volt vége: Tamás aktívan részt vett Schiffer András mellett az LMP gründolásában, ők ketten még a 2006-os rendőri ügyek során kerültek össze. (Schifferék később az Index jogásza és Zugügyvédje, Bodi segítségével rakták össze a párt jogi kereteit szerda esténként, az én Victor Hugo utcai irodámat kölcsönvéve.)

Márpedig újságírói és pártalapítói szerep nemigen fér össze a klasszikus sajtóetika szerint, Tamás azonban nem pártként tekintett az LMP-re - egyfajta civil mozgolódásnak fogta fel, amely feltörheti a kétpárti csapdát, amibe az ország szerinte beleesett. Ezt a nézetet azonban a szerkesztőségben senki nem osztotta, hiszen az LMP végülis mégiscsak a szavazatokért, a hatalomért küzdött, formálisan is pártként bejegyezve, így az új alakulat minden egyes akciója vagy sajtóközleménye heves szerkesztőségi összecsapásokba torkollott: Tamás küzdött érte, hogy bekerüljön a lapba, a szerkesztés pedig igen gyakran ellenállt.

Akkor is és most is azt gondolom, hogy a formállogika és a szakmai sztenderdek szerint a legtöbb esetben ellenlábasainak volt igazuk - mégis, nagyon riasztó volt látni, hogy legkeményebb vitapartnerei (Bede Marci, Szily, Dudás és még többen mások) egy mikronnyi empátiát sem voltak képesek elővarázsolni magukból, ellenben az írásművészet legkíméletlenebb eszközeivel pusztították el minden vitás esetben az ettől csak még egyre rosszabb állapotba zuhanó Tamás álláspontját.

Idő kérdése volt, hogy mikor szakad el a cérna, és ez április elején következett be - az egész folyamat jellegének megfelelően egy dupla-tripla szakmai hibával, amiben mindenki sáros volt kicsit. Tamás a sávolyi történet egyik fordulójának végére odavágott egy olyan bekezdést - én úgy gondolom, hatásvadászatból -, hogy ki mindenkivel nézett egy szektorban focimeccset a történet negatív föszereplője; a dolog pedig csont nélkül átfutott a napi szerkesztőkön és megjelent.

A szektor meglehetősen nagy volt - ez a csatolt fényképen is látszott -, így különösebb következtetést nem lehetett volna levonni az esetből; szoktunk látni ilyet mostanában is, hogy mondjuk Orbán Viktor és Bajnai Gordon pár méter távolságra ül egymástól a VIP páholyban. Az egyik megnevezett szektortárs azonban nehezményezte, hogy nevét ilyen szövegkörnyezetben említettük, és ezért pert is helyezett kilátásba - amit minden bizonnyal el is vesztettünk volna, tekintve az egyáltalán nem újságbarát bírói gyakorlatot, így a főszerkesztő úgy döntött, eltávolítja ezt a már megjelent, nyilvánosságra került bekezdést.

A tényfeltárás lényegét ez a csonkítás egyáltalán nem érintette, azonban megsértett egy nagyon erős online szerkesztési elvet: megjelent tartalmat nem veszünk le, mert rögtön elkezdenek burjánzani az összeesküvés-elméletek. Tamás emiatt nagyon durván berágott, és azonnal beadta a felmondását, az esetből pedig súlyos sajtóbotrány lett, amiből nagyon rosszul jöttünk ki. Hosszú történetünk során tulajdonképpen minden kommunikációs konfliktust megnyertünk, ez az eset azonban menthetetlen volt - és elvesztettük vele az egyik legjobb emberünket. A veszteség és a vereség rossz ízét jó ideig nem lehetett elfelejteni.

Jön a Tumblr

A Bodoky-harcok még a szerkesztőségi levelezőlistán zajlottak - azon a felületen, ami tulajdonképpen az 1995-ös Internetto-indulás óta a mindenkori csapatunk közösségi életének állandó központja volt, a rá írt leveleket a szerkesztőség minden tagja megkapta. Eredetileg természetesen azért hoztuk létre, hogy a szerkesztői-újságírói munkát támogassa, de ezen a funkción nagyjából a második napon túlnőtt; igazi virtuális közösségi térré vált, ahol sok minden más mellett egyébként a több embert érintő feladatokat is meg lehetett beszélni. 

A csevegés, a folyamatos link- és képmegosztás és a hatalmas levélmennyiség természetesen a munkafunkciókat nem kicsit hátráltatta - később emiatt létrehoztunk egy csomó kisebb csoportot a rovatoknak, a címlapszerkesztésnek, a szerkesztőségvezetésnek -, de még így is összejött úgy napi 100-150 levél a központi listára.

A Tumblr megjelenése volt az a fejlemény, ami tehermentesítette e nyomasztó infótömeg alól legfontosabb munkaeszközünket. A szolgáltatást még 2009-ben fedezte fel Uj főszerkesztő - akkor már több éve működött, de ez volt az év, amikor igazán berobbant az amerikai, majd a nemzetközi webvilágba. Linkek, vicces képek vagy videók megosztására nagyon alkalmasnak bizonyult, és a szerkesztőségi levelezés elég jelentős részét tette ki az effajta tevékenység; a legproduktívabb belső kommunikátorok így hamar átköltöztették ismeretterjesztő tevékenységüket az új felületre. Később pedig, amikor a csapattagok már elég nagy számban voltak jelen a Tumblren, bebizonyosodott, hogy a levlistán megharcolt viták lefolytatására is teljesen alkalmas eszközzel van dolgunk.

Természetesen én is regisztráltam a dologra, azonban soha nem írtam egy sort sem (bár azóta is napi rutinként kattintgatok végig vagy húsz ott vezetett mikroblogot a telefonomon) - a csapattal már ellentétes irányba mozogtam, aminek több oka is volt. A Bodoky-ügy elbonyolódása és lezárása nagyon elszomorított - az pedig méginkább, hogy az ilyen személyi konfliktusokat azelőtt én oldottam fel, most pedig tulajdonképpen leblokkoltam, ötletem sem volt. A másik fronton ott volt a Spéderrel változatlan formában megújított szerződésem, ami nem tűnt úgy, hogy működni kezd - a napi döntések meghozatalából rutinszerűen maradtam ki, és sorban készültek el a döntésgyárban nélkülem azok az egyenként nem túl nagy jelentőségű határozatok, amelyek szerintem nem fértek össze az Index évtized alatt kimunkált vállalati filozófiájába. És, mint a fejezet elején olvasható volt, nem tartottam fenntarthatónak a lap stratégiáját sem.

A szerkesztőség szobáiban nem voltam többé otthon - irodát, asztalt már évek óta nem tartottam fenn, de addig természetes közegem volt minden terem és szoba. Alapszerepem az Indexben mindig egyfajta híd, az úgynevezett middle-man volt a szerkesztőség és a tulajdonosi-felsővezetői kör között - egyedül én (majd később Vaszily) beszéltem hibátlanul mindkét kultúra nyelvét, és tulajdonképpen eredetileg is ennek volt köszönhető, hogy az Index létrejött. A szerkesztőség úgy tarthatta, hogy van egy erős ember a vezetésben, aki az ő érdekeit is látja, és a vezérkar is biztos lehetett abban, hogy döntéseit megérti majd a cég egyetlen értékét képviselő műhely, ha én is felvállalom. 2010-ben azonban a tulajdonos és a főszerkesztő már közvetlenül próbált beszélgetni, és ez a kísérlet feleslegessé tette ezt a szerepemet. (De lehet, hogy a későbbi végkimenetelt tekintve ez egyáltalán nem így volt. Csak így gondolták.)

Péter tehát kettesben maradt Spéderrel, és ezt az első szakaszban kimondottan élvezte, én pedig mértéktartóan még jobban visszahúzódtam; az egyéb üzleteim amúgy is szépen alakultak. A napindító szerkesztőségi értekezleteken már rég nem vettem részt, és egyre többször elmaradtam a nagy heti összeülésekről is (az utóbbit belső zsargonban, politikailag abszolút korrekten buzifesztnek neveztük amúgy, évek óta), végül feladtam a Fórum felügyeletét is, és az ezzel kapcsolatos minden döntési jogkört az Inda-csapatra hagytam.

Választás

A fülkeforradalmat nagyjából mindenki előre sejtette, így igazi izgalmat a papírforma szerint nem kellett hoznia - valamennyit azonban mégis okoztak annak körülményei.

Az első választási forduló április eleji hetének egyik reggelén a Kossuth Rádió reggeli műsorának vendége voltam, mivel a tartalomszolgáltató egyesülettel természetesen új, a változó körülményekhez igazodó választási ajánlást készítettünk a hazai webújságoknak. A négy évvel azelőtti voksoláshoz képest a netes médiafogyasztás ugyanis igencsak átalakult: a profik webtartalmait jóval kisebb arányban nézegették az emberek, helyettük az amatőr blogok, kép- és videómegosztók anyagait böngészték növekvő mértékben.

Új szakmai ajánlásunk emiatt néhány árnyalattal megengedőbb volt, mint az azt megelőző - ahogy nem lehet megszabni azt, hogy az utcán vagy a kocsmában betartsák a kampánycsendet és ne ejtsék ki egyetlen párt nevét sem, úgy képtelenség ezt elvárni a burjánzó virtuális közösségi tereken is.

A műsorban elengedtem egy olyan, jövőbe mutató megjegyzést is, hogy ha ez a folyamat - a felhasználói tartalmak nagy menetelése - folytatódik, akkor a kampánycsend intézményét rövid időn belül elfelejthetjük.

Csak néhány nap kellett ahhoz, hogy ez a látomás megvalósuljon, meg egy óriási szervezési baki: 1990 óta először az apparátus képtelen volt rendesen megszervezni a választás folyamatát, így jópár szavazókör kapujánál még urnazárás után is kilométeres sor tekergett. Este az Országos Választási Bizottság összeült, és meghozta történetének leginkompetensebb döntését: bizonytalan időre meghosszabbította a kampánycsendet, várhatóan egészen addig, amíg az utolsó szavazó is le nem adta voksát.

Eközben a televíziók és a számítógépek előtt legalább négy-öt-hatmillió ember rágta a körmét, és várta a választási eredményeket, amelyek hirtelen elérhetetlen messzeségbe kerültek - egyes helyeken akkora sorok álltak még, hogy a számítások azt mutatták, hajnalban is szavazni fognak (így is lett). Pedig a háttérben a feldolgozás példásan villámgyors volt, a végeredményhez nagyon közeli állás már egy-két órával a hétórai tervezett urnazárás után előállt a belügyminisztérium laboratóriumában - ám a döntés értelmében azt senki nem tudhatta meg.

Az őrült helyzetet a Mandiner blogjának egyik szerzője oldotta fel, aki - ki tudja, milyen csatornán - megszerezte az eredményt, és elsőként közölte azt. A számok pillanatokon belül mint futótűz terjedtek szét a blogszférában, kézről kézre, így tíz perccel később már a fél ország értesült róluk. A tévék sem tehettek mást, és sűrű bocsánatkérések közepette úgy fél órával később ők is megszegték a törvényt, és közölték - a Mandinerre hivatkozva - a kiszivárgott adatokat.

A helyzetben a Választási Bizottság észrevette, hogy mattot kapott, és feloldotta a blokádot, engedélyt adott a hivatalos szerveknek az adatközlésre - ezek a számok pedig pontosan megegyeztek a mandineresek által közreadottakkal. Új csapatom bekönyvelhette az első országos sikert.

A Kossuth Rádió kitűnő szerkesztői pedig, úgy tűnik, alaposan megjegyezték a héten adott interjúmat, mert a választási forduló utáni héten visszahívtak a reggeli műsorba, arról beszélni, hogy a jóslatom hogyan válhatott ilyen gyorsan valóra, és a felhasználói tartalmak világa valóban megsemmisítő csapást mért a kampánycsend elavult intézményére.

Invázió

hatodik.jpgA megalakuló, kétharmados Fidesz-többségű parlament májusi alakuló ülésére grandiózus tervvel készült a szerkesztőség. A mindenképpen történelmi jelentőségű, ám végülis mégiscsak protokolláris eseményre harminc tudósítónkat akkreditáltuk, akik egyforma Index-narancssárga ingben monumentális percrőlpercre-tudósítást adtak a történésekről. A politikusok egy kisebb része, akik előre tudomást szereztek a tervről, jó alaposan felkészült rá, legtöbbjüket azonban rendesen meg tudtuk lepni a művelettel.

A Hatodik Frakció (így hívtuk magunkat) a hagyományos Index-csapat talán utolsó nagyszabású közös, közösségi tartalomkészítő munkája volt.

Szintén májusi fejlemény, hogy Karotta, azaz Bazsó Gábor úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok, és lemondott a videórovat egyre nagyobb terhet jelentő vezetéséről. Az elnök-tulajdonos a kérést elfogadta, és egy újonnan megteremtett kreatív igazgatói pozícióval vette rá Karottát a még intenzívebb munkára, a videórészleg vezetői helyére pedig Pusztay Andrást jelölte. (A rovat még az eredeti, több évvel azelőtti javaslatom szerint külön cégbe került, így nem a központi szerkesztőség része volt, nem a főszerkesztő alá tartozott, ezért jelölt közvetlenül az elnök.)

Pusztay jelentős televíziós múlttal érkezett az Indexbe, így alkalmasságához nem fért kétség - csendes, szerény habitusával pedig gyorsan megkedveltette magát, és hamarosan még előrébb lépett.

Elindul a médiatörvénykezés

Az éppencsak felálló Fidesz-kabinet első érdemi törvényalkotói mozdulatai - óriási meglepetésre - a médiát vették célba. Június második felében, már tulajdonképpen a nyaralási szezonban (én például itthon sem voltam) szaladt végig a sajtóban a hír, hogy Szalai Annamária, a Fidesz vezető médiapolitikusa mögött egy csapat kőkemény, ókonzervatív, belső zsargonban médiaalkotmánynak nevezett törvénytervezetet készít, amelyet gyorsított módon, még a nyári szünet előtt el akarnak fogadtatni a parlamenttel.

A kiszivárgott, majd Rogán Antal nevén hamarosan be is nyújtott szöveg - amely láthatóan kevés szakmai hozzáértéssel lett sebtében összevarrva - furcsa elegye volt a jobboldali sajtófrusztráció régóta jól ismert paneljeinek (ilyen volt például a kötelező véleményhelyreigazítás intézménye), és egészen újszerű, modernnek képzelt, valójában Észak-Koreát idéző megoldásoknak, mint minden blog kötelező hatósági regisztrációja.

A terv még a Fideszen és a jobboldali közösségen belül is óriási felhördülést, ellenállást, szűkebb köreikben pedig nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket generált - a médiaszakma felháborodása pedig természetesen nem ismert határokat (nálunk Bede írt róla egy hajszálpontosat); főleg akkor, amikor kiderült, hogy ez csak az első forduló, egy sokkal részletesebb médiatörvény, egy második menet még várható az év végéig.

kultbiz.jpgA botrány következtében, nem volt mit tenni, lépni kellett valamit, és az Országgyűlés Kulturális Bizottsága nyílt ülésre invitálta a nagyobb sajtószervezetek vezetőit (a kép a bizottsági ülésről a nol.hu munkája), köztük engem is. A sajtóveteránok előttem tulajdonképpen mindent elmondtak, amit el kellett mondani ennek a tervezetnek a tarthatatlanságáról, így mikor felszólaltam, már csak egyetlen új, ám nagyon fontos nézőpontra kellett felhívnom a figyelmet.

Ez pedig - micsoda meglepetés - az internet globális jellege volt, de most egy más megvilágításban. A hazai médiafogyasztás is, és a reklámozók hirdetési kedve is egyre erősebben fordult ekkor már a külföldről irányított weboldalak felé, amelyekre értelemszerűen nem tud vonatkozni a magyar médiatörvény. (Mind a Google-on, mind a Facebookon tetszőleges időpontban találok most is olyan hirdetéseket, amelyek egyértelműen sértik például a magyar reklámtörvényeket.) Az újonnan felálló, elvileg nemzeti érzelmű kormányzat épp a magyar médiaszereplők versenyhelyzetét fogja tehát nehezíteni azzal - érveltem -, hogy olyan brutális extraszabályozást vezet be rájuk, amivel a külföldieknek egyáltalán nem kell számolniuk, így egyre több és több hirdetési pénz, hamarosan tízmilliárdok fogják elhagyni az országot.

Mondanivalómat jól illusztrálta a mellettem ülő Rogán képviselő, a törvényjavaslat beterjesztője, aki előadásom alatt végig Gmailjét piszkálta, komoly bevételt juttatva ezzel az amerikai keresőóriásnak, a Google-nak. Mikor ezt a magam vicces formájában szóvá tettem, a jobbikos Novák Előd azonnal szót kért, és utasította Rogánt a Freemail.hu használatára.

A bizottsági ülés estéjén Rogán volt a köztévé beszélgetőműsorának egyik vendége, és úgy védte meg a javaslatot, hogy tulajdonképpen kihátrált mögüle; engem pedig kicsivel később a Népszabadság munkatársa keresett meg, és egész részletes interjúban kommentálhattam neki a törvény ésszerűsítéséről és puhításáról szóló híreket.

Az erőteljes külső és belső nyomás hatására ugyanis a kormány meghátrált, és őszre napolta el a médiaalkotmány elfogadását - a végső verzióból sikerült minden hülyeséget kiirtani, és ráfordulhattunk a nehezebb menetre, a részletes médiatörvény vitájára. Egy biztosnak tűnt: mostantól a nyomtatott és az internetes sajtó is a televíziókhoz hasonló kemény feltételekre számíthat.

Egyáltalán nem ide tartozik, de mégis, hogy egy frissen a mélyvízbe dobott politikus, Hoffmann Rózsa is épp ezekben a napokban égette meg magát az internettel: perrel fenyegette meg a Hírcsárdát egy álhír miatt. Később elmesélte neki egy tanácsadója, mi a helyzet, Bede pedig ismét írt egy pompásat.

Biszku

Biszku_Bela_Marokpapi.jpgDe sehol nem voltak ezek a balhék a Mandiner Biszku-filmjével összemérve - a nyár eseményét ugyanis a Skrabski-Novák páros csinálta meg, ál-, de mégis valódi dokumentumfilmjükkel. Fruzsi és Tamás, a Mandiner-csapat két alaptagja fedezte fel, hogy az 1957-es gyilkos megtorlások vezéralakja, a történelmi dokumentumokkal bizonyított felbujtó akkori belügyminiszter, Biszku Béla - akit még Kádár is azért szedett le pár évvel később, mert túl brutálisnak tartotta - közel a kilencvenhez békés polgári életet él egy csendes budai elitnegyedben, kiemelt nyugdíjjal.

Filmjük lényegében egy átverés: nem saját nevükön, hanem Biszku szülőfalujának dokumentaristáiként keresték meg az ex-kommunistavezért, hogy beszéljen a hősi időkről. De ennyivel nem érték be: abban a bizonyos szülőfaluban egy nagyszabású fogadást is rendeztek Béla bácsinak, a faluközpontban, ahol nagy embernek kijáró külsőségek közepette fogadta népe az egykori minisztert, majd kerekasztal-beszélgetésen tehettek fel neki kérdéseket.

Márpedig e kérdések közt volt egy-két rázós, köszönhetően a beépített embereknek, és a film zseniálisan leplezi le, hogyan játssza el a tömeggyilkosságok felelőse ugyanazt a betanult önfelmentő koreográfiát szóról szóra, amit néhány nappal korábban a riporterek kamerái előtt, hatszemközt adott elő. (Pszichológusok magyarázták el később ennek a belső mechanizmusnak a működését.)

Az átverést azonban - abszolút tisztességesen - a forgatás végén felfedték az alkotók Biszku úr előtt, ő pedig jóváhagyta a játékot; nem úgy a lányai, akik letiltották a film vetítésének tervezett premierjét az Uránia moziban, személyiségi jogokra hivatkozva.

Fruzsi az óriási országos felháborodás nyomán egy-két napon belül megszervezte, hogy egy barátjánál, a Margit körúti Menta Terasz termeiben levetíthessék a filmet - az érdeklődés azonban ekkorra már óriásira duzzadt, utoljára a nyolcvanas évekből emlékezhettünk kulturális-politikai eseményen olyan jelenetekre, amelyeket a vendéglátóhely előtt produkált a többezres várakozó tömeg. Frakcióvezetők, pártelnökök, ellenzékiek, kormánypártok, újságírók, ismert emberek egész hada tolongott a villamossíneken (köztük én is, nem volt kivételezés) - a vadonatúj Combinók perceket vesztegeltek, mire el tudtak menni közöttük. Végül megállás nélkül, láncban vetítették az egyórás filmet három nagyobb teremben, kora estétől éjfélig, így előbb-utóbb mindenki befért rá. Hetekig az új lapról, a Mandinerről beszélt mindenki, a kormánypárt pedig törvénymódosítással oldotta meg, hogy történelmi dokumentumfilmeket a szereplők vagy rokonaik önkényesen többé ne tilthassanak le.

DJ-k vére folyik

A júniusi két balhé után júliusban is országos botrányba keveredek, a Balaton Sound fesztivál miatt. Sorozatos razziát tartottak ugyanis a Balaton-parti fesztiválon a hangfelvételek jogait védők, és azt ellenőrizték, hogy vajon a fellépő lemezlovasok befizették-e a borsos jogdíjat produkciójuk után - pontosabban azt megelőzően, mivel csak általuk jogtisztának ítélt laptoppal volt szabad színpadra lépni. A karhatalmi akciót hatalmas tiltakozás övezte, mert a hivatalosságok alaposan túllőttek a célon, és csodálkozó világsztárok egész sorát vegzálták, akik azt se tudtál, miről van szó - mellettük pedig lekapcsolták DJ Pozsit, az egyik legeredetibb magyar alkotót; laptopját elkobozták, és eljárást indítottak ellene.

Pozsi, azaz Pozsonyi Attila másnap kétségbeesetten hívott telefonon, és kérte, hogy próbáljak segíteni, közvetíteni az ügyében - tudta, hogy valamelyest felkészült vagyok a jogi helyzetet illetően, és a jogvédő szervezetek vezetőivel is tartok kapcsolatot. Pozsi az a DJ-alkotó volt (és most is az), aki nagyjából semmi olyat nem játszik, ami jogvédelem alá esne, ő elsősorban kreatív zenefaragó, saját anyagokat készít, (a köztévé mindenki által ismert, nagyon jellegzetes népzenei-elektronikus szignálcsomagját például ő készítette), jelentős népzenészekkel szokott közös munkákat, fellépéseket szervezni, így kizártnak tartottam, hogy jogsértést követett volna el. Laptopjától megfosztva viszont kenyérkereset nélkül maradhat akár hónapokig, ismerve a rendőrségi ügymenetet.

Azonnal találkozót szerveztem az akcióért felelős két vezetővel, az azóta elhunyt Musinger Ágnessel, aki a hangfelvételkészítők szervezetének a vezetője volt, és Jeszenszky Zsolttal, a nyilvánosságban jól ismert arccal, aki a DJ Szövetség színeiben szokta képviselni a jogvédelem és a díjfizetések precíz rendjének ügyét. Háromórás, hosszadalmas tárgyalást folytattunk, és beismerem, hogy időnként, szokásomtól eltérően megemeltem a hangomat.

A szervezetek vezetői nagyon életszerűtlen álláspontot képviseltek: szerintük, ha egy színpadra vitt laptopon olyan számok is el vannak tárolva, amelyeket a DJ ugyan nem játszik le, de beszerzésük nem igazolt (magyarul: lehet, hogy lemásolta valakitől), akkor a jogsértés bekövetkezik, és ezért Pozsinak felelnie kell. Ehhez azonban tudni kell azt, hogy Magyarországon senki nem büntethető - és soha nem is volt büntethető - illegális letöltésért, zenedarabok jogosulatlan birtoklásáért vagy másolásáért, szerzői jogi törvényünk ugyanis a magáncélú használatot az úgynevezett szabad felhasználás körébe utalja, magánemberként bárki szabadon tarthat a gépén, lemezein, kazettáin bármit.

Fizettetni, büntetést kiróni csak akkor lehet, ha másolt zenéinket a nyilvánosság elé visszük: letöltésre kínáljuk fel, vagy lejátsszuk egy partin, például. Pozsi gépén több olyan szám is lehetett, amit innen-onnan összeszedett; de amit a közönségnek játszott, az mind egyértelműen a saját műve volt, ennek ellenkezőjét senki nem állíthatta - erről szól az ő művészi programja. A jogvédők arra hivatkoztak viszont, hogy voltak olyan jogvédett dalok a gépen, amelyeket akár le is lejátszhatott volna, és ez már önmagában jogsértés. Én ezt borzasztó hülyeségnek, jogilag pedig tarthatatlan álláspontnak gondoltam.

A beszélgetés végére azért az ellenoldal is megértette, hogy Pozsi koncepciójába nehezen fért volna bele mondjuk egy Michael Jackson-szám lejátszása a sajátjai mellett, és nagyjából az is világossá vált számukra, hogy rendszerük abban a formájában szörnyűséges károkat okozott egy jelentős művésznek - mást azonban már nem tudtak tenni, az ügy a rendőrség kezébe került, ahol a valóban hónapokig elhúzódó eljárás végén egy kirendelt szakértő megállapította, hogy nem történt semmiféle jogsértés, így vádat sem emeltek. Musinger és Jeszenszky a folyamat hátralevő részében végig együttműködő és segítő partnerei lettek az önhibáján kívül nehéz helyzetbe kevert művésznek.

A téma hetekig, hónapokig járta a sajtót és az internetes fórumokat, blogokat, különösen az Index és a Blog.hu felületein; a nyilvánvaló melléfogás és a tömegnyomás hatására pedig végül a jogvédők is finomították az ellenőrzések rendszerét, és kevesebb brutalitással, valamint több körültekintéssel jártak el a továbbiakban a hasonló ügyekben.

Újabb kemény konkurens

Nyár végén egy erős hír: a Google magyarországi cégéhez új vezérigazgatót fog igazolni Heal Edina személyében. Edina az akkor nemrég bezárt Sláger Rádió vezére volt hosszú ideig, és ott brutális tarolást adott elő a reklámpiacon: a rádiók közt toronymagasan a legnagyobb árbevételt, évi hárommilliárd forintot gyűjtött be utolsó aktív évében. Várható volt tehát, hogy az amerikai óriáskereső is nagy menetelésre készül a mi területünkön, és reklámforintjainkra legalább olyan erős ellenajánlatot tud majd tenni, mint két versenytársunk, az Origo és a Sanoma.

Így is lett, az addig egyszemélyes magyar Google-csapat hamarosan további erőteljes létszámnövekedéssel gigantikus reklámoffenzívába kezdett, és néhány év alatt domináns szerepet szerzett a magyar internetes reklámköltések megszerzésében.

Forró ősz

A 2010-es ősz a politikai változások miatt valószínűleg a történelemkönyvek lapjain végzi majd, annyi jelentős dolog történt egyszerre. Az előkalkuláció pedig mást mutatott: az új kormánynak fel kellett készülnie a következő félévben esedékes EU-elnökségre, és ez a folyamat, az előkészületek nem álltak túl jól még ősz elején sem. Ehhez képest óriási párhuzamos akciók egész sorába kezdett bele a kabinet a biztos kétharmados országgyűlési többséggel a háta mögött: a magánnyugdíjpénztári rendszert beszántották, bank- és távközlési adót vetettek ki, új médiatörvény tervezésébe fogtak bele, elindult az alkotmányozás, a közintézményekben pedig kifüggesztették az azóta szerencsére feledésbe merülő, fogyatékos magyarsággal megfogalmazott NENYI-t, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát.

És ha mindez aktivizmusból kevés lett volna, még egy tömegkatasztrófát is el kellett hárítaniuk: októberben falut rombolt a vörösiszap.

Mindezzel párhuzamosan az Indexben nem pörögtünk fel túlságosan: a válság túlélésére berendezkedett cégünk piacvezető hírszolgáltatáshoz megfelelő minőségben és mélységben hozta a tudósításokat és elemzéseket a történtekről, a kötelezőhöz azonban nem sok extrát tettünk hozzá - nagyobb jelentős akcióval, fejlesztéssel, új tartalom fejlesztésével ebben a szakaszban már nem jelentkeztünk.

Készül a hírhedt médiatörvény

A hiányzó pörgést más területekről pótoltam, abban az időszakban jópár érdekes külső megbízásom volt, miattuk még a tartalomszolgáltató egyesület elnökségéről is lemondtam - a vetésforgó szerint már amúgy is ideje lett volna. Nádori Péter, az Origo főszerkesztője vette át a szerepet, és nagy erővel ugrott bele a médiatörvény körüli tárgyalásokba. (Én megmaradtam az elnökség egyik tagjának.)

A megjavított médiaalkotmányt ősz elején szép csendben elfogadta a parlament, és szinte ezzel egyidőben ki is szivárgott a végső, nagyméretű (kétszáznál is több oldalas) médiatörvény szövegtervezete. Borzasztó, brutális dolgok voltak benne; ahogy arra számítani lehetett, egy kalap alá vettek benne mindent, tévét, rádiót, újságot, internetet, és egészen vicces gumiszabályok vagy butaságok alapján is akár huszonötmillió forintos bírságot varrhatott volna az új médiahatóság a renitenskedők nyakába.

Az újabb nyilvános felzúdulást és szakmai tiltakozást, valamint a Fideszen belüli ellenkezést követően ismét finomítani kellett, és ebbe a folyamatba a törvényalkotók jobbnak látták bevonni a rengeteg sajtószakmai szervezet közül azt a néhányat, amelyek a piacon a legnagyobb jelentőséggel bírtak. Én azonban ennél is tovább mentem, és a megbeszélések egy pontján négyszemközti beszélgetést kértem Szalai Annamáriától, ahol barátságosan, de egyszersmind elég kemény tónusban felvázoltam neki, hogy a huszonegyedik századi média realitásaival szemben hiába próbál egy korábbi korszak eszközeivel harcolni. A hazai vállalatoknak könnyű károkat okozni ilymódon, de a céljait - bármik is legyenek azok - úgysem éri el.

(Zárójeles bekezdés, de érdekes: az előző néhány évben többször is nekifutottam egy dolgozatnak, ami a huszonegyedik századi média szabályozhatatlanságáról, sőt: a szabályozás szükségtelenségéről, illetve minimálisra szorításának szükségességéről szólt volna, ez azonban sosem jutott túl a vázlatszinten, idő hiányában. Ki tudja, ha ez időben megszületik, talán nem futunk bele ebbe a borzasztó médiatörvénykezésbe.)

Senkivel nem egyeztetett, hirtelen elhatározott látogatásom Szalainál mindenesetre várakozáson felüli eredményt hozott: a következő tárgyalási fordulóra a kormányoldal képviselői már egy vadonatúj javaslat szövegezésével érkeztek: a brutális büntetések megítélését nem a hatóság, hanem a szakmai önszabályozó szervezetek végezhetik, így azokat politikai eszközként nem lehet majd bevetni. Ezzel megsemmisült a sajtószabadságot valóban a legdurvábban fenyegető elképzelés, problémák persze ettől még maradtak, 2011-ben az Európai Bizottság és az Alkotmánybíróság is alapos gyomlálást végzett a decemberben elfogadott médiatörvényben. Utólag pedig már nagyjából minden kormánypárti politikus egyetért abban, hogy óriási hiba volt az egyébként kitűnően lebonyolított EU-elnökségnek ilyen őrült kezdést adni.

Szembetűnő volt, hogy sem az Index, sem az Origo nem foglalkozott az indokolt ténytudósításoknál mélyebben a médiatörvénykezéssel - ezt kértük ugyanis munkatársainktól a tárgyalások sikere érdekében. Az előző fordulóban, a médiaalkotmány fenyegető pontjainak elhárítása önbizalmat adott ugyanis ahhoz, hogy azt gondoljuk: józan tárgyalási taktikával a médiatörvény legcsúnyább méregfogait is ki tudjuk húzni. 

Lapjank ezzel a megoldással rendesen kilógtak a hazai mezőnyből, ahol vagy a leendő törvényt dicsőítő, vagy a sajtószabadság halálát vizionáló vélemények jelentek meg nagy számban, egész ősszel. Utóbbiak azonban, szerintem éppúgy tévúton jártak, mint az előbbiek - a sajtószabadság a jelenlegi technikai körülmények között, a gyakorlatban alig-alig korlátozható. A sajtó 2010 Magyarországán már sokszázezer autonóm szereplőt jelentett ugyanis, akiknek óriási többsége semmilyen módon nem függött egzisztenciálisan e tevékenységétől, így tényleg azt írt, amit jónak látott - és bárki el tudott jutni addig nem remélt méretű közönséghez, ha megfelelő színvonalon publikált, köszönhetően az új forgalomszerző eszközöknek (Facebook, Tumblr, Hírkereső, Index-címlap stb.).

Nyomtatásban

tulkap_ujra.jpgOktóberben Tóta W. egyszemélyes, halva született kísérletéről, a Magyar Gyermekről esett némi szó itt-ott. Árpád immár apuka volt, és a gyerek beért a kérdezős korszakba - innen jött az ötlete, hogy az Index híreinek gyereknyelvre átültetett mutációiból minden hétre összeszerkeszt egy nyomtatottlap-szerű, és nyomtatottan olvasható, PDF formátumú valamit.

Tizenvalahány hétig bírta, aztán feladta - az összerakott lapszámok nekem valahogy gyerekkorom szovjet politiko-ismeretterjesztő műveinek a nyelvezetét idézték, bár tartalmilag kétségtelenül több igazságot tartalmaztak. (De valószínűleg csak nagyon furcsa gyerekek érdeklődnek a közügyek irányában a megcélzott életkorban.)

És még egy nyomtatás: bár Bodoky már nem volt köztünk, folytattam azért a Túlkapások-könyvet, és második kiadását kibővítve hoztuk ki. A 2006-os történetek utóéletét, a tárgyalótermek és birósági akták fejleményeit, egyes rendőrtanúk hazudozásait, az ügyészség bizonyos dolgozóinak furcsa módszereiről szóló történeteket csatoltuk az eredeti anyaghoz, még több képpel.

Novemberre, Uj Péter ötlete nyomán zártkörű veterántalálkozót szerveztünk; ez is egy születésnap volt tulajdonképpen, a magyar nyelvű internetes tartalomszolgáltatás 15. születésnapja. Két hónap eltéréssel ugyan, de éppen tizenöt évvel azelőtt indítottuk az Internettót, az első magyar kereskedelmi webújságot, és a kerek évfordulót az Ybl Palotában harminc-negyven régi arccal ünnepeltük együtt: köztük voltak örök ellenlábasaink, a Matáv-Origo vezetői, Straub Elek, Simó György, Weyer és Nádori, a mi akkori stábunk egészen nagy része, az akkor már futó Magyar Elektronikus Könyvtár alapítói és még néhányan. Néhány webszakmai bloggert is meghívtunk - köztük Szabó Gergőt, Hírbehozót is -, hogy külső szempontból is legyen nyoma az eseménynek, ne csak a mi nosztalgiával vegyes sírdogálásunk maradjon meg róla.

Súlypontáthelyeződés

Az év végét már egészen más hatalmi látkép fogadta az Indexnél. Először nyilvánvalóan én kapcsolódtam ki a folyamatokból - hiszen a lap jövőjét illetően amúgyis egész más gondolataim voltak, mint akár a főszerkesztőnek vagy a tulajdonosnak. Aztán egy ponton az addig szépen, felfelé törekvő ívben mozgó Kardos Gábor vesztette el az elnök bizalmát, hatásköre, feladatai innen kezdve egyre csak fogytak.

A második félév különösen kemény időszak volt Spéder életében, hiszen fő érdekeltségét, az FHB-t a bankadó keményen érintette, és ez a váratlan veszteség, valamint az ezt törvényszerűen követő ideges hangulat különösen megviselte kapcsolatait - többek között az Index főszerkesztőjével éppen csak alakulófélben lévő munkakapcsolatát. Uj Pétert egyre többször láttuk teljesen szétesettnek vagy ingerültnek egy-egy találkozó vagy értekezlet után, és egy-egy, lapot érintő vitás kérdésben a korábbiakkal szemben egyre kevesebbszer adott igazat a tulajdonosnak.

Sok részletet nem tudtunk meg egyik érintettől sem, de a kemény konfliktus ténye letagadhatatlan volt - év végére közel háborús állapot állt be az elnök-tulajdonos és a főszerkesztő között.

14 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

http://gg.blog.hu/api/trackback/id/tr655488822

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Frontátvonulás 2013.09.11. 14:39:01

A kétezres évek elején csak mi írtunk érdekesen a magyar weben, de 2010-re már messze nem ez volt a helyzet.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Link elek 2013.09.10. 10:02:23

Ez volt az az ev, amikor elindult az index hanyatlasa.
Most mar csak a lendulet viszi.

Regebben minden evre jutott valami indexes innovacio 2010 ota nem volt egy sem.

ern0 · http://linkbroker.hu/ 2013.09.10. 11:23:16

Régebben minden jobb volt. (De ezt már be se kell írnom, a HTML5-ben van rá külön tag.)

ferenck · http://agens.blog.hu/ 2013.09.10. 11:47:05

remek osszefoglalo,mint mindig,bar GG kemenyebb lehetnel fidesznyikekkel szemben :D

ebbol a reszbol jol kiderul,h 2010 a legtragikusabb ev (a neobolsevista restauracio eve) volt a rendszervaltozas utan. tragikus belegondolni is,h mit tombolna,zsarnokoskodna a jelenlegieken tul is a mediatorvenyt nyilvanvaloan kiotlo orban garda (napjaink kadarja) es a jelen (fidesznek nevezett) mszmp-je.

btw: jeszenszky zsoltot elo ember hallotta mar dj-zni? :D

ferenck · http://agens.blog.hu/ 2013.09.10. 12:13:25

tragikus belegondolni is,h mit tombolna,zsarnokoskodna a jelenlegieken tul is a mediatorvenyt nyilvanvaloan kiotlo orban garda (napjaink kadarja) es a jelen (fidesznek nevezett) mszmp-je,ha az egesz az eredeti valtozatban atment volna.

sajó d. 2013.09.10. 15:04:50

órákig olvastam volna még

Nádori Péter 2013.09.11. 18:02:36

"Szembetűnő volt, hogy sem az Index, sem az Origo nem foglalkozott az indokolt ténytudósításoknál mélyebben a médiatörvénykezéssel - ezt kértük ugyanis munkatársainktól a tárgyalások sikere érdekében."

Annyit javítanék, hogy az Origónál nem volt ilyen, semmit nem kértünk a munkatársainktól a tárgyalások sikere érdekében.

jan 2013.09.11. 20:09:34

Bodoky, Bede, Szily... erdekes, hogy Szily is kimeletlen volt Bodokyval. Az irasai alapjan joval szerethetobb, szerenyebb figuranak, egy lokott de aranyos gyereknek tunik, mig Bede - vagy legalabbis az irasaiban megjeleno perszonaja - inkabb tunik egy onelegult, es egy jo poenert barkit elado alaknak.

Persze az is erdekes itt, hogy azert Bede es Szily, ha jol belegondolunk, entertainerek: igenyes kozonsegnek irnak igenyes, szellemes, de lenyegeben szorakoztato darabokat, valahol leginkabb a standup komikusokkal helyeznem oket egy polcra (mutatis mutandis). Jot nevetunk nap mint nap az irasaikon, intellektualisan stimulalnak minket, de kozugyeink alakulasahoz nem sokat tesznek hozza, ellentetben Bodokyval, aki milliardos panamakat leplezett le (es jarult hozza ezzel azok kudarcahoz).

Ettol persze lehetett meg Bodoky elviselhetetlen a szerkesztosegben...
Ezzel szemben Bodok

Hegyi Zsolt · http://zen-taxi.blog.hu 2013.09.15. 21:24:12

"az egyébként kitűnően lebonyolított EU-elnökségnek"

Ezt mégis hogy, de tényleg, ezt te komolyan gondolod? Ki-tű-nő-en? ROTFL

Hegyi Zsolt · http://zen-taxi.blog.hu 2013.09.15. 22:34:42

Aha - hát én úgy emlékszem, ez volt az az elnökség, aminek elején botrányt botrányra halmozott Viktor, aztán a hátralévő időben meg nem nagyon jöttek ide tárgyalni senki sem, végül a dolgok javát áttolták a lengyel időszakra, hogy ne a mini-dúcséval kelljen tárgyalni. De biztos voltak eredmények is, ja, csak kérdés, mennyiben Orbánéknak köszönhetően. De mindezt kitűnőnek nevezni hogy is mondjam, vicces.

gg 2013.09.15. 23:35:41

@Hegyi Zsolt: az emlékezet szubjektív, az archívum objektív.

Hegyi Zsolt · http://zen-taxi.blog.hu 2013.09.16. 00:42:37

@gg: nyilván, ahogy az archívumban való válogatás is szubjektív.

gg 2013.09.16. 06:44:04

@Hegyi Zsolt: uramisten, hát épp ezért választottam szoci politikust, HVG-t, német lapot, hogy pont ezt ne mondhasd.

agent_x 2013.09.17. 19:30:30

@gg: akkor javasolnék egy kis pontosítást: technikailag kitűnően, de politikailag túlbonyolított EU-elnökségnek