Előre nem kalkuláltan hosszú időt, egy és háromnegyed évet vitt el az Index-történet prezentálása; előzetesen sokkal rövidebbre terveztem, de egy idő után nem volt kontrollom fölötte, a dolog magát írta, a saját tempójában. A célpont a húsz rész során nem változott meg: a sztori szigorúan szubjektív maradt, ahogy azt az elején is rögzítettem, és elsősorban az én tizenkettő plusz jónéhány indexes évemről szólt. A saját memóriámon kívül persze rengetegféle forrásanyagot feltúrtam, és a játékban végül személyesen is jóval többen vettek részt, mint azt eredetileg elgondoltam. Úgy számolom most, hogy legalább negyven-ötven korábbi és jelenlegi csapattag tett hozzá a munkához valamennyit, ami így jóval komplettebbé válhatott.
Pedig az eredeti célkitűzést is egy kicsit túlzottan nagyméretűnek gondoltam a legelején - de végül belekényszerítettem magam. 2011-ben, az év végi ünnepek alatt (ekkor már megállapodtunk a távozásomról az Indextől, de még nem írtuk alá) került hozzám Walter Isaacson remek Steve Jobs-életrajza, a vastag, hatszáznál is több oldalas munkát napok alatt befaltam. Bár az Index élettörténete nem egyetlen karizmatikus, tudatos vezér személye köré épült, mint az Apple-é, mégis feltűnt néhány nagyon hasonló fordulat a két cég fejlődésének bizonyos szakaszaiban. Úgy sejtettem, hogy ha az amerikaiak sztorija működik idehaza is, akkor lehet, hogy egy-két embert a földrajzilag sokkal közelebbi Index fordulatos kalandjai is leköthetnek majd.
Az elejétől könyvformátumú szöveget terveztem - de olyat, amit sosem nyomtatok papírra, hanem blogba csomagolva bomlik ki hétről hétre; ebből aztán végül havi periódus lett, a rengeteg új infó és segítség következményeként. A hosszú fejezetek mint blogposztok kezdetben eléggé megviselték az olvasótábor egy részét, hiszen a trend jelenleg éppen ellenkező: az egymondatos, egymegosztásos mikroblogok és Facebook-posztok most a nyerők. Az én történetemet viszont úgy nem lehetett olvasni, mint azokat - le kellett ülni hozzá fél-háromnegyed órára, mint ahogy a valódi könyvekhez.
Sokan azt gyanították, hogy a szöveg végül majd megjelenik könyvben, és ez itt csak a beetetés. Nem ez a helyzet, egyrészt azért, mert papírkiadású könyvben sokkal kevesebb embert érne el az anyag, mint itt, a blogon, ahol egyik-másik résznek több tízezres olvasótábora nőtt (de néhány ezer mindegyikre összejött). Másrészt egy könyv nem tudna megfelelni néhány élvezhetőségi kritériumnak, például mi lenne a linkekkel és a bekötött videókkal, ugye. A harmadik ellenérv a papírral szemben pedig, hogy az volt a szándékom, hogy az anyagot bárki, bármikor elolvashassa ingyen.
Még egy mellékhatás, amivel nem számoltam, de milyen jó, hogy van: a sorozat ha emlékezéscunamit nem is indított, de - talán miatta, talán másért - másoktól is megjelentek hasonló szövegek: Szakadát István töredékes FB-poszt-sorozatban elevenített emlékeket az Origo kezdeteiről, Bede Marci pedig épp most jött elő a parádés Matula Magazin sztorijával. Alakul az online törikönyv.
Miért jött létre az Index?
A legkülönösebb, szinte megfejthetetlen rejtvény az, hogy miért jöhetett egyáltalán létre ez a lap, ez a cég, amikor tulajdonképpen minden tényező ellene dolgozott. A kilencvenes évekbe visszanézve nem azt látjuk, hogy piaci sikersztorik sorakoztak volna - a sikeres üzlet ekkor egyet jelentett az állami tulajdonhoz való hatékony hozzáféréssel, amelynek során ebből a vagyonból egyszercsak, minimális ellenértékért cserébe magánvagyon vált. Az így nyerhető több ezer és tízezer százalékos profitrátákkal nem versenyezhetett a versenypiacon elérhető hozam, így akinek politikai kapcsolatrendszere és esze is volt, afelé nyomakodott.
Az utóbbiról nem tudok nyilatkozni, az előbbiből viszont bizonyos, hogy szinte semmink nem volt, így a kényszer mindenképp a munka világába nyomott bennünket - és erre terelt a szocializációnk is. A mi alapélményünk ugyanis a nyolcvanas évek elejének-közepének-végének háziszámítógép-forradalma és az ezt kísérő szédítő piaci verseny volt, amit a kommunista állam próbált ugyan fékezni, meg szőnyeg alá söpörni, de nem nagyon ment ez akkor már nekik. Több tízezer magyart szippantott be a jelenség - köztük bennünket is, Uj Pétert, Nyírőt, Kőrösi Ákost, engem.
A mindennapokban ez nemcsak játékprogramok másolgatását jelentette, hanem egy elég összetett életmódváltást, ami szuperélvezetes, rengeteg sikerélménnyel járó tanulófolyamattá állt össze - nem volt egyszerű, de vadásztunk a külföldi újságokra, könyvekre, tartozékokra, és tulajdonképpen csak fizikailag voltunk jelen az épp összedőlő szocialista rendben - fejben már rég a nyugati világban éreztük magunkat, a szenzációs sebességgel fejlődő számítógépes versenypiac elképzelt részeként.
Bár bizonyos körök most buta és önös számításból azt terjesztik, hogy a verseny az tulajdonképpen nem is jó dolog, semmiképp se higgyünk nekik, mert ebbe az eszmébe simán belepusztulhatunk. Az ő oldalukon van annyi igazság, hogy a szabadpiaci verseny sok-sok hibával és anomáliával járhat együtt, továbbá az is igaz, hogy sajnos a piacoknak egy jó nagy része egyáltalán nem versenypiac. Nem tekinthető semmilyen nézetben sem kapitalista versenypiacnak a közmű, ha nem tudom megválasztani, hogy kitől veszem a gázt például, nem beszélhetünk versenypiacról az üdítőitalok esetében, hiszen két cég tarolja le a világpiac kilencven százalékát (a klasszikus definíció szerint akkor szabad a piac, ha a legnagyobb négy versenyző együtt nem birtokol többet 40 százaléknál), de vég nélkül lehetne sorolni a területeket, ahol még az irigyelt nyugati polgárnak is kevés a választása.
Mégis, az élet érezhetően nagyobb szeletét a verseny uralja, és ez egyáltalán nem baj - ettől lesz ugyanis jobb az életünk, ezektől a szektoroktól kapunk árukat és szolgáltatásokat egyre jobb minőségben, egyre olcsóbban. Jobb és olcsóbb - ezek a szabad piac fő jellemzői, és minden más torzulás, hiba, probléma csak kiküszöbölhető melléktermék.
A szabadpiaci verseny viszont olyan jószág, aminek a dicséret nagyon nem használ, így le is állok vele gyorsan; a hazai kapitalista versenynek kevesen ártottak annyit, mint a szisztéma jóhiszemű, csak éppen kissé tájékozatlan rajongói, akik gyakran nem voltak képesek meglátni a különbséget piaci verseny és korrupt magánmonopóliumok erkölcstelen piactarolása között.
Én viszont a működésem során a piac éljenzése helyett megpróbáltam inkább működni rajta, és ehhez társakat találni; ez szerencsére azért többször, több fordulóban is jól sikerült - az Index esetében is, amit nem állami vagy multicég soha meg nem térülő gigaberuházásaként képzeltünk el már a kezdetek kezdetén sem, hanem piaci alapon, versenyben szerzett bevételekből épülő hosszú távú, többtíz évre tervező, ráadásul egy idő után hasznot termelő vállalkozásként.
Ez a megközelítés a kilencvenes évek végén teljesen újszerű volt, és most sem lehet teljesen általánosnak mondani - de most legalább már tudunk mondani egy sor hasonló példát. Akkor még alig.
És: ezen a helyen kell megemlíteni, hogy az igazság az, hogy a mi kezdő vállalkozásunk nagyon jól járt azzal, hogy azonnal európai multinacionális gigacégek rettentő méretű internetes tartalomipari befektetéseivel kellett versenyeznie. Alapesetben persze bárkire rá lehetne hozni a szívbajt, ha odaállítjuk mellé két versenytársnak Európa egyik legnagyobb távközlési cégét (Origo - Deutsche Telekom) és egy sok országban jelenlévő, szupergazdag országból származó dollármilliárdos kiadót (Startlap - Sanoma), nekünk azonban nagyon jót tett a dolog: nem hibázhattunk.
Az Index mint cég az Internetto-előjáték után, az induló években pont úgy viselkedett, mint bármelyik hasonló amerikai startup-cég, és az akkor kiépülő cégkultúra is rájuk emlékeztetett. Száz-százötven dolgozónk többsége nemcsak írásban, még szóban sem kapott munkaköri leírást, és hogy merre fogunk menni, azt mi magunk is csak nagyon nehezen fogalmazgattuk a befektetői dokumentumokban és a tárgyalásokon. Pedig ott volt bennünk tulajdonképpen minden, de csak körvonalakban, formátlanul.
Visszagondolva a történetet, azt adja ki ugyanis a képlet, hogy nemhogy stratégiátlanok nem voltunk, hanem éppenhogy egy nagyon erős gondolat mellett mentünk végig az első éveken; olyan kristálytiszta vízió alapján, amely a magyar piacon nemhogy jellemző nem volt - leginkább nyoma sem volt. Ilyen pályát soha nem fognak olyan cégek, szervezetek befutni, amiket a túlszabályzás, a totális kontroll és a kőkemény hierarchia jellemez. Tressbiznisz lehet még azokból, pénzt is lehet, hogy hoznak egy darabig - de a versenyben elhullanak. Mi az emberi tényezőt egyáltalán nem akartuk kiküszöbölni a rendszerünkből - hiszen az kockázat ugyan, de hasznot is hozhat. És ha jó a feltételrendszer, akkor hasznot is fog hozni - ezt már az előző cégemnél megtanultam, ahol ugyanezekkel az elvekkel szintén elég jó eredményeket, több területen piacvezetést értünk el.
Persze volt olyan külső tényező is, ami a kezünk alá dolgozott. Itt elsősorban a magyar piac drámai tájékozatlanságára gondolok, amely egészen furcsamód az információval kereskedő médiapiacon nemhogy kisebb lett volna, hanem inkább még sokkal ijesztően nagyobb.
Magyar polgártársaink túlnyomó többsége elég kevéssé tájékozódik a világ ügyeit illetően, például szokatlanul kevesen olvasnak idegen nyelvű lapokat a világ más tájairól; és ez a tétel a kilencvenes években még eggyel durvább nagyságrendben volt igaz. Pedig már akkor sem nagyon ismertünk olyan szakmát, amit ezzel a felfogással tisztességesen lehetett volna űzni; az pedig, hogy az akkori hazai média vezérei egyáltalán semmit nem tudtak az évtized közepének nyugati internetforradalmáról, nem is minősíthető.
Az Index ugyanis soha nem lehetett volna az, amivé vált, ha ők időnként átlapoznak néhány abszolút közembereknek írt amerikai papírújságot. Nekik azonban ilyesmi eszükbe sem jutott, hiszen a kenyéradó gazdák ilyen követelményt nem támasztottak a már akkor is nettóban milliós fizetések és a tekintélyes év végi bónuszok mellé. Ez nem magyarázható posztkommunista kontraszelekcióval: a környező országok egyikében sem a mi pályánk szerint fejlődött ki az internetes média, egyetlen átalakuló ország médiáját sem ennyire alkalmatlan emberek vezették, így a régióban többnyire a tévék-rádiók-újságok honlapjai foglalták el az internetes tájékoztatás vezető helyeit mindenhol. Mi viszont kívülről, a semmiből jöttünk, és egy jó darabig mindent vittünk.
Ehhez pedig kellett még egy nagy nemzeti idiotizmus is: a Matáv elmebajos privatizációja, amely éppen az internetrobbanás kritikus éveiben tette elérhetetlenné a lakosság elsöprő többsége számára az internetezést. Viszont lett minden lakásban vezetékes telefon, hurrá.
Egy rövid kitérő még a 2012-13-as jelenbe: hogy milyen mértékű a magyar értelmiségi elit bizonyos részeinek tájékozatlansága a világ dolgait illetően, arról laborpontos eredményeket szűrhetünk le az évek óta zajló felsőoktatási vitából. Hogy a világ egyetemei és főiskolái merre mennek, az ma már egyértelmű: az online távoktatás egyre nagyobb és nagyobb szeletet hasít ki a teljes tortából, idén már minden harmadik amerikai egyetemi hallgató végzett legalább egy internetes, bejárást nem igénylő kurzust a tanulmányai során.
Ne gondoljunk itt óriási befektetési szükségletű rakétatechnikára: itt bizony egyszerű YouTube-videókról, PDF fájlokról, online tesztfelületekről van szó, erre a pályára fillérekből át lehet állítani az oktatásnak egy nem elhanyagolható részét, az előnyök pedig nyilvánvalóak: sokkal olcsóbb működés, sokkal több hallgatóhoz eljutó tananyagok, ismeretek. Olvashatunk róla itt és itt és itt és itt és itt és még nagyon sok más helyen - ez a világ felsőoktatásának első számú trendje, a Bilderberg-csoport idei egyik témája, az egyetemek üzleti modelljének drasztikus átalakítója.
Nyilván nem lehet teljes egyetemeket vagy főiskolákat áthangolni effajta távoktatásra, de alakítsunk át csak 10-20-30 százalékot a tevékenységükből, és több tízmilliárdos megtakarítás az eredmény. (Ennél persze többet is el lehet érni minimális tudatossággal.)
Hallott viszont Magyarországon valaki erről a dologról? A vitában biztos, hogy nem került elő - a politikusoktól persze nem is várunk mást, mint totális tájékozatlanságot, viszont az állítólag progresszívabb, a kormány oktatáspolitikáját hevesen ellenző hallgatói és oktatói szervezetek sem jöttek elő egyetlen olyan alternatív elgondolással sem, ami összhangban lenne ezzel a világtrenddel. Hát nem olvasnak ők sem, sajnos.
Az Index: kísérlet
Az Index léte sok mindenre erős hatást tett, talán alaposan meg is változtatta azokat. Előszöris, pengeéles késként, óriási erővel vitte be a mindennapi köztudatba azt a kultúrát, amit kezdetben még cyberkultúrának neveztek, ma meg már nincs is rá külön szó, annyira közönségesen hétköznapi dologgá vált. Ennek jópár rétege volt: nyelvi, értelemszerűen, meg képi is, és e két alapszint fölött konstruált szintek sokasága - értelmezések és átértelmezések, mémek, formátumok kavalkádja, eszközkultúra, használhatóság és még sorolhatnám.
Elképesztő hatással bírtunk a politizálás alakulására is. Itt egyáltalán nem aktuális, ki-mit-lopott kérdések fel- vagy fel nem derítésére gondolok, hanem a politikai kommunikáció és tartalom utolsó tizenegynehányéves evolúciójára. Arra, hogy a politikai szereplőknek számolniuk kellett egy pártoktól független finanszírozású és vonalvezetésű, egyúttal nagyon erős médiaszereplővel, és az ezzel járó, számukra nehezen jósolható működéssel. Az pedig tovább nehezítette a pártok számára a velünk való kalkulációt, hogy az internethasználók kulturális újraágyazódását (amit nem mi hoztunk persze létre, de rendesen felgyorsítottuk) egészen egyszerűen nem is értették.
Az pedig, hogy egy erősen kritikus, de mindvégig racionális nézőpontból elemződött újra a hazai politikai cselekvés, sok szereplőt szinte az őrületbe kergetett.
Ez a meccs végződhetett volna a mi győzelmünkkel is akár, de nem így lett. A mindkét térfélen érzelmi alapú mozgósításra átváltó politikai kommunikációs csapatok sikerrel adaptálódtak a kihíváshoz, amit mi jelentettünk nekik, és 2005-2010 között sikerrel hülyítették el saját szavazótáboraikat ahhoz, hogy ne kelljen foglalkozniuk racionális észrevételekkel. A mögöttük álló támogatók többségének elmagyarázták, hogy azokat jobb meg se hallani, csak a baj van velük.
Érdekes, hogy mind a bal, mind a jobb mekkora sikerrel tolta át az Indexet és racionális hozzáállását a túloldalra, az elvetemült ellenfél területére, akikkel szóba állni sem szabad, mert aki így tesz, az minimum békává változik, de inkább az ellenség ügynökévé. Ennek ellenére persze mégis mindenki kötelezően elolvasta az Index cikkeit - 2010-re elértük, hogy minden felnőtt magyar internetező átlagban két-három naponta belátogatott az Index valamelyik lapjára -, de az olvasók elég nagy részében a pártok és kommunikátoraik sikerrel elültették azt az érzést, hogy egy-egy leleplezésünk vagy keményebb észrevételünk valakiknek a konkrét napi politikai céljait szolgálta.
Rendkívül sajnáltuk azokat, akik felültek azoknak a meséknek, hogy mondjuk Bodoky Tamás Orbán Viktor megbízásából foglalkozott a 2006-os eseményekkel, illetve hogy Miklósi Gábor vagy Munk Vera az SZDSZ megbízásából írt bátor jogvédő írásokat - de mást nem tudtunk tenni. Aki jobban bízik hatalomért versengő, közpénzmilliárdokat köztudott nagyvonalúsággal kezelő pártokban, mint bérből-fizetésből élő újságírókban, az megérdemli a sorsát.
Mára pedig mindkét nagy politikai csoportosulás véglegesen annak a rendkívül káros dogmának a feltétlen hívévé vált, amely szerint a kommunikációnak nem kell a valóságból kiindulnia, csupán a saját hatalmi céljaikból. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy nagyjából bármit hallunk tőlük, az biztos, hogy hazugságon alapul - függetlenül attól, hogy az adott ügyben a szereplőnek épp igaza van-e, vagy nem. (Akár még igaza is lehet.) Ebből van, aki már sportot űz: egy jól ismert hazai politikai kommunikációs gurut többször is megfigyelhettem akció közben - elgondolásainak ismertetését elég sokszor úgy kezdte, hogy "Hazudjuk azt, hogy...".
Műhely
De én sokszor a híveinknek sem adok igazat. Azoknak például biztosan nem, akik afféle zseniközpontot láttak az Indexben, ahova egy helyre összefutott sok nagy tehetségű ember. Pedig az Index nem volt soha egy összevásárolt Real Madrid - ezzel szemben olyan műhely volt, ahol szinte bárkiből lehetett bármi, csak akarnia kellett. Az akaráshoz pedig elég motiváció volt körülnézni, jelen lenni - ott volt a levegőben, fel lehetett használni. Ezt az élményt leírni nem lehet, és csak azért tudok drukkolni, hogy mindenki legalább egyszer élőben tapasztalhassa.
A műhelységhez még egy, nem túlságosan jól hangzó, de a valóságban jól működő mozzanat: az Index tulajdonképpen mindig kollektív vezetés alatt volt. Ezt a fogalmat a szocializmusból kapitalizmusba ugrással egy időben a meghaladott múltba toltuk át, pedig nem kell tőle félni - nem feltétlenül jelent döntésképtelen impotenciát, hanem inkább egy több szempontot összehangoló, minden lehetséges hibaforrást már előre kioptimalizáló vezetési szupergépezetet.
Ez a gépezet ráadásul nálunk több szinten létezett: a formális agytrösztön belül is, de azon túl, a szerkesztőség tágabb vezetésén át - amely értelemszerűen igen aktív alakítója volt végig a cég stratégiai gondolatainak - egészen azokig a szintekig, amiket egy hagyományos, hierarchiaelvű vezetési pozícióból csak végrehajtó rabszolgahadnak tekintenek. Nálunk a legjobb dolgok, a legjobb ötletek nem elhanyagolható része éppen ebből a szférából érkezett. Nem ötletláda kellett ehhez, az a formalista szervezetek áldemokratikus tiszteletköre - hanem élő, napi személyes kapcsolat.
Amikor az Index mint cég megalakult, egy korábbi, internettós kollegánk az igen konkrét, belsős állásajánlatra azt mondta: nem akar beállni hozzánk, mert az Index nem is hasonlít munkahelyre, inkább egy játszótér jut róla az eszébe. Ezzel épp a céltábla közepébe talált - irodáink napközbeni hangulata valóban egyetlen akkori hazai munkahelyre sem emlékeztettek, még a közeli konkurenseink is teljesen más légkörben dolgoztak. A munkahelyen dolgozni lehet, alkotni viszont nem; és az eredményességünk épp a játszótér-koncepció életképességét igazolta. No és az is, hogy azóta lett néhány hasonló, de a világpiacon is sikerrel versenyző játszótér-cég még a városban: a Prezi, a Ustream, a Logmein is hasonlóban utazik ma.
Egy ilyen játszótérnek tényleg megvan az az előnye, hogy esélye nyílik annak, hogy az ott dolgozók jó teljesítménnyel viszonozzák a munkájukhoz kapott szabadságot - az Index pedig egy idő után valósággal ontotta ezeket az egyéni csúcsteljesítményeket. Érdekes ellentmondás - de nem az -, hogy a jól összeérett közösség is többnyire az egyéni teljesítmények minőségében mutatkozott meg.
Mit hoz a jövő
Az Index utáni időm elég mozgalmasra sikerült, de az nem ennek a sorozatnak a tárgya, és nem kommentálom az alapítók nélküli Index azóta folytatott tevékenységét sem. A szerteszét spriccelt indexesek munkája azóta is ott van minden nap sok százezer ember böngészőjében - a közvetlen utódnak számítható 444.hu, cink.hu, mandiner.hu mellett került indexes DNS bőven az Origóba és a HVG online verziójába is, plusz még számtalan más helyre.
A hazai internetes tartalomszakma egésze viszont üzletileg rettentő nyomorult helyzetbe került, amiből nem sok jó látszik a jövőre nézve - 2013 őszén sajnos ezzel a szomorú szakasszal kell zárnom. Az évtizedes munkával a prémiumkategóriába pozicionált portálhirdetés ma sajnos a reklámpiacon a diszkontáru kategóriájába került - nem függetlenül persze a nemzetközi trendektől. De míg a kétezres évek első évtizedében sikerült nekünk a renoménkat jóval magasabban tartani - és ezzel nagyobb értéket előállítani -, mint a világpiac átlaga, az utolsó három évben minden a feje tetejére állt: ma a magyar portálokon való hirdetés relatíve lényegesen kevesebbet ér, mint az angol, amerikai, vagy akár a cseh, szlovák, lengyel piac hasonló termékein.
A külföldi nyomás, a Google és a Facebook irtózatos ereje erre az egyik magyarázat. Valóban, ezek a multik minimum évi negyvenszázalékos bevételemelkedést mutatnak fel, míg a hazaiak jó esetben nulla növekedéssel vegetálnak. Az amerikaiak technikai eszközei, melyekkel a reklámok célzásának pontosságát megoldják, messze felülmúlja a mi megoldásainkat, hazai zsebekből finanszírozva utolérhetetlenek, mégis: a saját felelősség kikerülhetetlen. A hazai nagyok feladata lenne saját érdekükben tűzzel-vassal terjeszteni, megkérdőjelezhetetlen tézissé tenni azt, ami az igazság valójában: hogy a két nagy külföldi szereplő teljesen más reklámtermékkel kereskedik, mint amit a magyar szereplők kínálnak; olyan termékkel, amely letagadhatatlan előnyök mellett jócskán felmutat néhány megkérdőjelezhető jellegzetességet is.
A mélyrepülés másik oka belföldi eredetű. Nem tudunk még egy internetes reklámpiacot mutatni a világon, ahol annyira elterjedt lenne portálhirdetésen a kattintás utáni árazás, mint Magyarországon, ez pedig megöli a tartalomszolgáltatókat. Rákattintás után fizetni a reklámért teljesen logikus és értelmes dolognak tűnik a hirdetőknek - és néha az is. Ha keresőben hirdetünk, az érdeklődő rákattintás valódi esélyt nyújt igazi ügyfelek megszerzésére.
Portálfelületeken, cikkek mellett azonban a rákattintás értelmezhetetlen fogalom, és ezt a világon már mindenki tudja rajtunk kívül. (Sőt, már mi is tudjuk rég, de a rossz gyakorlat túlságosan beégett a fejekbe.) Az olvasó célja ezeken a felületeken egy írott anyag elolvasása és nem az, hogy mondjuk vegyen egy új lakást vagy internetelőfizetést. Majd annak is el fog jönni az ideje, de azt nem kutyafuttában, két cikk között fogja elintézni, hanem mondjuk késő este, miután lefektette a gyerekeket. Bonyolult história az, elő kell venni a hitelkártyát, háromszor is visszaellenőrizni a beírt adatokat, nyugalom kell hozzá. Ja hogy akkor már nem reklámmal kattintásra jut el a hirdetőhöz? Úgy kell a tartalomszolgáltatónak.
A magyar internetpiacon lévő szellemi potenciál végzetes csökkenését mutatja az, hogy ilyen egyszerű összefüggéseket nem tud a saját fizető vásárlóinak részletesen bemutatni, míg ugyanakkor a korábban jóval fejletlenebb, elmaradottabb állapotú piacok ezen a fázison már rég túl vannak (a fejlettebbek meg pláne).
Az előző rész komor hangulatú végkifejletét így a mostani zárszó még sötétebbre festi - ha a hazai internetes tartalomszolgáltatók nem képesek komolyabb és hatásosabb közös erőkifejtést felmutatni annak érdekében, hogy erről a beteg trendről a piacuk letérjen, öt-tíz éves távlatban már csak kommenteket és amatőr blogokat olvashatunk majd a böngészőkben magyarul. A jelenlegi trend szerint nincs más jövő.
A kés a torkunkon, de ne adjuk fel.
