2015.07.20. 12:15

A rendszerváltó elit nem olvasott újságot

Mondjunk egy területet, ahol a magyarok egykor nagyok, talán világelsők is voltak, ma pedig hátul kullogunk valahol! Ugye, hogy mindenkinek a foci jut az eszébe? Pedig – az Aranycsapat jelentőségét persze nem elvitatva –, volna itt még egy ennél is fontosabb, mindannyiunk életére közvetlenebbül kiható példa is. Az utolsó harminc év legfontosabb iparágáról, az elektronikai-informatikai ágazatról van szó.

(Cikkem eredeti verziója a magyar Forbes áprilisi számában jelent meg.)

A találmányok oldaláról nézve pedig evidens, közismert jó pár tény. Jedlik Ányos két földrengéserejű újítása a tizenkilencedik században, az elektromos motor és a generátor általános iskolai tananyag, Puskás Tivadar neve sem ismeretlen, és a számítógépet minden polgártársunk Neumann Jánosnak tulajdonítja – holott ebben pont nincs annyira igazunk. A gépek híres Neumann-elve valójában egy ma már nem annyira fontos architekturális megkötés, ami arról szól, hogy a programutasításokat és az adatokat közös memóriában érdemes tárolni (így önmagukat átíró programokat is készíthetünk például).

Neumann ettől még korszakalkotó zseni volt, egyszerre több területen is csodálatos eredményeket ért el, de a számítógépek elvi kigondolását nem nagyon lehet egyetlen emberhez kötni – de ha mégis, akkor a szakma ezt a dicsőséget inkább a brit Alan Turingnak tulajdonítja.

orion_7036.jpgDe mit tudunk például arról, hogy a huszadik század első évtizedeiben, az elektromos és elektronikai eszközök iparszerű tömegtermelésének megkezdésekor, a tömegmediális információs társadalom hajnalán Magyarország piaci részesedése a rendelkezésre álló források szerint ebben az iparágban akkora volt, aminek ma a tizedével is a világ leggazdagabb országai közé tartoznánk?

(Képem forrása a lenyűgöző radiomuseum.hu, Kollár Ernő virtuális gyűjteménye.)

Az infotársadalom akkor kőkorszakát élte, amit viszont az akkor élő korabeliek a modernitás csúcspontjának gondoltak – a rádiókészülékek és a vezetékes telefonrendszer rohamos terjedése pont hasonló sci-fi érzéseket keltett a nagyközönségben, mint ma az okostelefon-forradalom. És ha előadásaimban megemlítem azt a tényt, hogy a húszas-harmincas években a világon nagyjából minden negyedik rádiókészüléket és minden negyedik telefont Magyarországon gyártották, hallgatóságom komolyan meg szokott döbbenni.

Ehhez még érdemes hozzávenni, hogy a világ egyik legnagyobb villanykörtegyára, a Tungsram is itt volt, Újpesten, termelési és értékesítési eredményei csak hajszállal maradtak el az akkor világelső Philipsétől.

Nagyjából tehát minden fontos jövőipari területen egyenletesen brutálerős piaci helyzetben vártuk (francot vártuk) a második világháborút, ahol nyilvánvalóan csak veszthettünk – nekünk a béke dolgozott, a mi gazdasági pályánk, gyors emelkedésünk legfontosabb előfeltétele nyilván ennek a tetemes piaci előnynek a békés verseny keretei között való kíméletlen érvényesítése lett volna.

Ezt a piaci pozíciót a mai körülmények közé ma már nyilván semmilyen módszerrel nem lehet korrektül kivetíteni - egy gondolatkísérletet azonban megér. Ha az akkori állapot szervesen folytatódhatott volna, úgy az akkori globálisan is meghatározó magyar márkák és vállalatok a kétezres évek piacán nem a másodlagos jelentőségű összeszerelői piacon harcolnának lehetőségekért (néhány százalékos profit reményében), hanem ők adnák a megrendeléseket az olcsó távol-keleti gyártóbázisoknak - és értelemszerűen ők kasszíroznák a haszon nagyobbik szeletét. És ez a hatalmas hozzáadott érték a magyar gazdaságot gyarapítaná. Olyan nagyságrendben, amit ma elképzelni sem tudunk.

A magyar elektronikai-informatikai sikersztori azonban álom maradt, mert jött 1948, és a szocialista világrendszer munkamegosztásában, a KGST-ben nekünk a vas és acél országának címét sikerült kiharcolnunk – ki tudja, milyen megfontolásból (az elektronikát a bolgárok vihették haza maguknak). Jelentősebb nyugati exportról persze amúgy sem lehetett volna szó, mivel a mi világunk bezárult. A világpiac nélkülünk folytatta tovább.

img_4964.jpgA magyar kutatókat, mérnököket, számítástudósokat azonban a kommunista diktatúra sem tudta víz alá nyomni. Ma már nehezen képzelhető el, de az ötvenes években elképesztő fejlesztések és kutatások egész sora folyt az ország több pontján. A szegedi egyetemen az ötvenes évek közepétől már képeztek programtervező matematikusokat, a tudományos akadémián ugyanebben az időben úgynevezett számológéposztály – később Kibernetikai Kutatócsoportnak hívták őket – alakult, amely belekezdett a nagyhírű amerikai ENIAC-hoz hasonló gép kivitelezésébe (még az évtized vége előtt el is készültek vele). Közben a Budapesti Műszaki Egyetemen is elkészült egy számítógép, de számítástechnikai eszközök fejlesztésébe kezdett több cég is, például a Telefongyár, a KFKI, az EMG, a MOM, majd később a Videoton is. 

(A képen a szegedi Informatikatörténeti Múzeum kiállítása látható.)

A hetvenes évek már meghozott az országnak egy igazi, komoly számítástechnikai céget, az SZKI-t, ahol lazán lekoppintottak bármilyen COCOM-listás amerikai számítógépet (ezeket, ugye a jenkiknek nem volt szabad szocialista országoknak eladniuk), és a vállalat komoly szoftverexportot is fel tudott mutatni nyugati országokba, Recognita nevű karakterfelismerő programjuk például sokáig piacvezető volt saját területén (később felvásárolta a konkurencia).

A szocialista térfélen ezekkel az eredményekkel szuper pozíciót vívtunk ki, a nyugati trendekről azonban nyilvánvalóan kezdtünk lemaradni. A hetvenes években kibontakozó amerikai háziszámítógép-forradalom gyors adaptálásáról persze nem csak ezért nem lehetett szó – a számítástechnikai eszközök háztartási használata egyértelmű politikai fenyegetésként lebegett Kádár és bűntársai feje fölött. 1981–82-ben ez a Damoklész-kard le is csapott, és hiába büntették-vámolták őket, az olcsó brit Sinclair számítógépek, majd nem sokkal később az amerikai Commodore-ok ezrei szinte kontroll nélkül özönlöttek be a rozsdásodó vasfüggönyön keresztül.

4_1.jpgMiközben a nyugaton filléres kis kompjúterek bolti ára nálunk elérte egy Merkurban átvehető nullkilométeres Trabantét, nagy nehezen beindult a hazai gyártás is, és hamarosan több magyar számítógép közül válogathattunk otthonra. Felépült Újpesten egy chipgyár, megjelentek az első számítógépes témájú újságok, és mozgalommá fejlődött az információtechnológia, klubokkal, komoly felhasználói hálózattal, aminek következtében ismét sikeres magyar találmányok jelentek meg a világpiacon. Többek között a nyolcvanas években startolt el a Graphisoft a világ legjobb építészeti szoftverével, magyar volt a világ első házi számítógépes zenei komponáló rendszere, a Muzix-81, és a Novotrade környékén egy sor játék-világsikert programoztak magyar kezek és agyak.

Paradox, hogy éppen a rendszerváltás után tévesztettünk utat – amikor pedig sok minden adott lehetett volna ahhoz, hogy visszakerüljünk a fősodorba. A kilencvenes évek a világgazdaságban az internetes eredeti tőkefelhalmozásról szólt, amiről azonban a mi országunk a stratégiailag teljesen elhibázott telekomprivatizáció miatt teljes egészében lemaradt; a távközlési koncessziókat elnyerő cégek horribilis lakossági percdíjai a kétezres évek elejéig távol tartották a magyar felhasználókat az internettől.

Régiónkban szinte minden ország gondosabban járt el, és késleltette a privatizációt, mi viszont úgy ugrottunk bele a legrosszabb pillanatban, hogy egy teljes egészében egy elavult távközlési felhasználás, a vezetékes telefonálás terjesztését tartottuk szem előtt. Közben pedig a világ már rég a mobilról és az internetezésről szólt, a tőzsdék sztárjai az első internetes startupok (Amazon, Yahoo, PayPal, Ebay) voltak; az akkori magyar döntéshozók viszont, úgy tűnik, egyáltalán nem olvastak újságot.

Ha akkor, a kilencvenes évek közepének kialakulatlan helyzetében csak egy, csak egyetlen egy céggel odaértünk volna valahol, valamilyen részterületen a nemzetközi dobogó közelébe - ami azért eléggé lehetséges lett volna -, ma Magyarország gazdasági teljesítményével nem lenne semmilyen probléma. 

A kétezres évekre, a távközlési monopolkoncessziók lejárta után végre megjelenhettek a magyar felhasználók tömegei is az interneten, ennek egyik következményeként újra kinőtt néhány világszinten is versenyképes hazai történet - de az adu ászokat ekkorra már leosztották. Ez még inkább aláhúzza a rendszerváltás utáni évek ordító stratégiai hibájának jelentőségét, és egyúttal gondolkodásra is késztet: mit tehetünk azért, hogy még egyszer ne történhessen meg valami hasonló, és kijavíthatjuk-e még a rendszerváltást menedzselő elit végzetesnek tűnő hibáját?

5 komment · 1 trackback

süti beállítások módosítása