Kilőtt szemek, egymásnak ugrasztott magyarok, darabokra hullott államgépezet - az elmúlt nyolc év sokszor megénekelt elkúrásai közel sem érnek ahhoz a pusztításhoz, ami a gazdaság működtetésének legfontosabb területén, az adóügyekben történt. Az egyik felelős, a kormányzó koalíció már megsemmisült, és jó hír a vállalkozásoknak, hogy az új kormányszerkezet a másikat, a pénzügyi tárcát is megszünteti.
Az ország szociálliberális kormányzásának szimbóluma lehet a nokiásdoboz is, de én inkább az ötezer forintosra szavaznék: ez volt a tarifája 2010-ben egy magánszemély személyi jövedelemadójának alapszintű elkészítésének a legtöbb könyvelőirodánál. Amit a leköszönt koalíció az adóztatás területén produkált, az egészen biztosan példátlan volt a világtörténelem során. Az adófizetés rendszerét egyszerre három nézetben is sikerült rontani: jelentősen nőtt az adóztatás szintje, az egész rendszer sokkal bonyolultabb lett, ráadásul minden szabályt folyamatosan változtattak.
Az elmúlt nyolc évben a hazai vállalkozások egyetlen alkalommal sem tudtak tisztességes üzleti tervet készíteni, hiszen nem volt egyetlen olyan év sem, amikor ne változtattak volna lényeges mértékben a szabályozókon. És a csúcsponton, Gyurcsány végnapjaiban már hetente érkeztek a menetrendszerű módosítások, mivel sem az apparátus, sem vezetői nem voltak képesek néhány egyszerű, magyar nyelvű mondat hibátlan megfogalmazására.
Az országot a válságszakaszban többé-kevésbé egyenesben tartó Bajnai-adminisztráció sem lehet büszke: néhány fontos egyszerűsítés (pl. a kulturális járulék eltörlése) és a nagyon fontos szerkezeti átrendezés mellett ott sorakoznak azok az új szabályok, amelyek debilitásban még le is körözik a Medgyessy-Gyurcsány éra legnagyobb teljesítményeit is. De róluk később.
A most megszüntetett Pénzügyminisztérium apparátusa kívülről legalább annyira ludasnak tűnik, mint a szocialista-szabaddemokrata politikusok. A változtatások jó részét ugyanis ők készítették elő - koncepcionálisan is, és technikailag is. Az előbbit már ismerjük, az utóbbiról pedig annyit, hogy az elkészült törvényszövegek minősége annyira, de annyira durván gyalázatos, ami felveti az általános iskolai oktatás teljes újragondolását (ami persze most éppen meg is történik). Bár ellenzem az alsó tagozatosok megbuktatásának visszaállítását, néhány kivételt azért megbocsátanék - az adótörvényeket megfogalmazók bizonyosan ide sorolhatók, hiszen olyan embereknek, akik saját anyanyelvüket ilyen szinten művelik, és az elemi logikai képességeknek is ennyire híján vannak, nem tudunk értelmes, alkotó munkát biztosítani a társadalomban.
Itt megjegyzendő, hogy a rossz nyelvek szerint az adórendszer kiszámíthatatlansága, folytonos toldozása-foldozása néhány minisztériumi munkatársnak közvetlen anyagi érdeke is lehetett; ha ez volna a helyzet, akkor az előző bekezdést érvénytelennek nyilvánítom. Az adórendszer változásait ugyanis vállalatok egész sora oktatja nem kevés pénzért a könyvelőtársadalomnak - ezekre az egy-két napos rendezvényekre fejenként 30-40 ezer forintos díj leszurkolása után mehetnek be a magángazdaság könyvelő szakemberei. Mérjük csak meg gyorsan ezt a piacot: az országban becslések szerint akár százezer könyvelő is lehet. Na ugye.
A folyamat közvetlen kárvallottja a magyar társadalmon kívül éppen az APEH, az adószedők. Ők azok, akiknek azt a nagy rakás szerencsétlenséget, amit nálunk adótörvényeknek neveznek, értelmezniük kellene - és már nagyon elegük van abból, ami nyolc évig itt folyt, ezt magánbeszélgetéseken még felső-középvezetőik is elismerik.
A végén pedig, hogy ne csak általánosságban gyalázkodjunk, jöjjenek a gyönyörű példák, mit ötletelt össze az a kultúra, amely régebben szerényen csak szürkeállománynak neveztette magát.
Az egész az evával kezdődött, ami talán a földkerekség első negatív adója volt, hiszen minden egyes evás számla kiállítását az állam dotálta egy jelentős összeggel, ahelyett, hogy adóbevételt eredményezett volna. Ennek ellenére a pénzügyi zsenik évekig ünnepeltették, majd hároméves diadalmenetet követően, cikkünk után néhány héttel kijavították a bele kódolt rendszerhibát.
Gyurcsány Ferenc 2006-os csomagját még megpróbálta az egyre erőtlenedő baloldali véleményformálás gazdaságpolitikai hőstetté formálni, de a napnál világosabb volt, hogy mi a lényege: a költségvetés pazarlása megmarad, de hozzáemeljük az adókat, így lesz a dolog vége egyensúly, a gazdasággal meg majd lesz, ami lesz. A csomaghoz tartozó adóemelésekkel sok kisebb technikai zűr volt, de nagyobb állatságot csak egyet sikerült benne felfedezni, az értékesebb autók után kivetett extra magas regisztrációsadó-mértéket. Az intézkedést követően hirtelen megteltek Budapest utcái román, szlovák és német rendszámú autókkal, és a kormányzat az ismétlődő üres fenyegetéseken kívül ez ellen semmit sem tudott tenni. A megoldás bizonyosan milliárdos károkat okozott a gazdaságnak és a költségvetésnek is, eltörlésére mégsem került sor.
Az utolsó év, a Bajnai-Oszkó duó egyfelől tényleg hozott üdvözlendő változásokat, viszont hozzájuk egy óriási bukta, a vagyonadó sikertelen bevezetése köthető. A dologgal az Alkotmánybíróságnak semmi baja nem lett volna, ha rendesen sikerült volna szövegbe kódolni - a felmerülő problémákra pedig előzetesen többen is figyelmeztettek, hiába. Ami viszont megmaradt, az egy vicces torzó, amely jelentős, adóztatandó luxusvagyonként tünteti fel gyűjtők használaton kívüli ócska tragacsait, és víz melletti emberek összebarkácsolt vízijárműveit.
E korszak másik jellemzője a vonzódás a barokkhoz: az adórendszer túldíszítése egy egészen új irányzat a szakmában, aminek még nemzetközi visszhangja is lehet. Ide sorolhatók olyan találmányok, mint a jövedelemmel összevonandó, közös adóalapot képező, de mégsem adózó családi pótlék, a sávosan progresszívvá váló társadalombiztosítási járulék, és a szuperbruttó, amit sikerült úgy bevezetni, hogy a módszer előnyéről lemondtunk, és elintéztük az egészet egy olyan paragrafussal, ami azt mondja ki, hogy a meg sem szerzett jövedelem után is adózni kell. Kár érte, a szuperbruttó rendszere amúgy a tisztábban látást segíthette volna.
A vörösök gyalulása után pedig most jöhetne a narancs farok, hogy ezután most majd milyen jó lesz - gondolhatná az olvasó, ettől azonban őt most megóvjuk. Az adórendszer szörnyével ugyanis nem lesz egyszerű leszámolni; ez sem babazsúr lesz, amit néhány zseniális vezető iránymutatása alapján könnyedén leküzdünk. Van ugyanis egy adott mennyiségű pénz, amit be kell szedni az ország működtetéséhez, és ez nagyjából épp az a mennyiség, ami most bejön. Ha viszont ugyanezt a magasságot egy sokkal egyszerűbb rendszerrel tudjuk majd megugrani (mindenki gyűjti a söralátéteket?), az önmagában megtakarítást fog jelenteni - például nem kell ötezret kipengetni egy SZJA-bevallásért, például feleannyiért lehet könyveltetni a cégeket. És ebből már ki lehet indulni.
