2013.12.09. 06:40

A Forbes "kimaxolja" a "kapitalizmust"

Pár hete, az Index-sorozat egyik utolsó részében óvatosan beszóltam egy furcsa hazai szubkultúrának, a kapitalizmus újságíró rajongóinak, akikkel egyébként többnyire semmi baj, azon túl, hogy maga a szabadversenyes, organikus kapitalizmus eleve kizárja azt a világjobbító, aufklérista attitűdöt, amivel ők a rajongásuk tárgyához megközelítik.

Napokkal utána Bede kollega csatlakozott egy lényegesen hosszabb kifejtéssel, neki ez volt a baja velük (az írás a Tumblr hasábjain sűrű viszonthülyézést generált). Azt pedig mindketten megkaptuk, hogy miért pont ez a nagyjából ötfős csoport tevékenysége zavar bennünket.

forbes_december.jpgMárton érvei nem az enyéim, helyettük nekem mások vannak. Szerinte a kapitalizmus kellemetlen, de nincs jobb, béküljünk ki vele, viszont ne rajongjunk érte, ha lehet, mert minek. Nálam a felállás egy kicsit más, én 1989 óta ennek a dolognak a közepében élek, a társasági törvény első verziójának elfogadása után pár héttel már céget alapítottunk az egyetemi társakkal. Ebből az alaphelyzetből, idebentről nehezebb rajongani.

Ugyanaz a séma ez, mint a rockzenekaroknál: a rajongó a kordon túloldaláról füstöt lát, fényeket, dübörgő hangzást kap a hangszórókból - illúzió az egész, de milyen kellemes illúzió. Aki viszont a színpadon van, vagy mögötte, a kiszolgáló csapatban, az azt is tudja, hogy mindezek mögött mi van. Hogy az énekes éppen a basszgitáros csaját dugja, a dobos nem tud elszámolni a zenekari házipénztárral, a gitáros pedig a számok közt sűrűn hátraszalad, hányni egyet-egyet. A dolgoknak erről a feléről nem nagyon lehet rajongani, de nem is kell. A banda ettől még nem lesz rosszabb - a számok innen is pont olyan szuperek, mint a kordon túloldalán -, de itt is és a szabadversenyes kapitalizmus esetében is az működik, hogy a megértéshez nem a rajongáson át vezet út.

A Forbes első magyar száma novemberben mintha csak az ellenérzéseinkre adott válaszként érkezett volna. Az újság magyar gárdája nem csinált titkot pro-kapitalista krédójából, a szerkesztők és az újságírók mégsem a fent vázolt rajongói-hittérítői hozzáállással, hanem rendes, amerikai típusú orientációval: a teljesítményt központba állítva szerkesztették össze művüket. Nem államrossztulajdonos-bullshiteket, rissz-rossz véleménycikkecskéket, egyébként általánosíthatatlan általánosításokat nyomnak a fogyasztójuk orra alá, hanem a döntést rábízzák, mit olvas ki a konkrét sztorikból, élettörténetekből, számokból.

Ezt a megoldást az első szám után elég jó visszhang fogadta sajtószerte, meg az üzleti életben is - most már csak az eladási példányszámot kéne megtudni. Sajnos azonban a hazai szabadversenyes kapitalizmus még nem tudta kikényszeríteni a nyomtatottlap-terjesztőkből, hogy értelmes időn belül szolgáltassanak adatokat, így egyelőre még senkinek nincs fogalma, hogy az öt héttel ezelőtt a standokra került lapból hány példány fogyott el valójában. (Tízezer fölé várják, ami meghökkentően sok egy papíralapú kiadványnál.)

A remek kritikák mellett viszont mindenki azt latolgatta, hogy vajon hány lapszámra elegendő valódi vállalkozói sikersztori van Magyarországon, és mi történik majd a lappal, ha ezek elfogynak. A magyar piacgazdaság első huszonvalahány évére ugyanis nem ezek a történetek a jellemzőek. Időszakunk, az elmúlthúszév inkább csak nyomokban tartalmazott szabadversenyen alapuló kapitalizmust, az ismertté vált vállalkozók túlnyomó többsége valójában képtelen lett volna alulról, egy jó ötlettel felküzdeni magát valamiféle csúcsra. Itt vállalkozó többnyire abból vált, aki részt vállalt a 89-90-ben még százszázalékos állami tulajdon tíz százalék alá küzdésében, és altruista módon vállalta, hogy - áron alul vagy ingyen - a nevére vesz némi ingatlant, gyárat, vagy egy-egy jól bejáratott állami márkát.

(A vicc persze az, hogy még ilyen kedvező peremfeltételek mellett is viszonylag sokan elvesztették a begyűjtött vagyont, és alig találni értelmesen továbbműködtetett, valódi vállalkozást.)

További feladvány a magyar Forbes szerkesztőinek, hogy nemcsak sikersztorikat kell keresniük, de számonként legalább egy húzóarcot, akivel a lapot el lehet adni a standokon - vállalkozócelebekből pedig alig van itthon; aki elért valamit, inkább titkolja, mert sikeresen vállalkozni ma nem éppen cool idehaza. (Szanyi Tibort vagy Majkát viszont meg lehet semmilyen összefüggésbe hozni a lap témájával.)

Az utóbbi problémát a kettes Forbes-lapszám egy igazi overkillel oldotta meg: Csányi Sándor néz szikáran a címlapról. Csányi ugyan még a rendszerváltás zavarából jött ki jól, de abba a kis csoportba tartozik, akik a továbbiakban értékelhető teljesítményt tudtak felmutatni. Az OTP, ez a váltáskor penetráns hírű kommunista pénzintézet-szerűség okos szervezeti újításokkal vált normális, kézben tartható, szervezett magyar gigabankká, és vita nélkül vezeti azóta is utcahosszal a piacot. Termékei általában nem a legjobbak - Csányi a minimum viable product elvének híve szemmel láthatóan itt is, és az élelmiszeriparban is -, de a tömegpiacon ezek a legjobban értékesíthetők.

A most már egész sokat közszereplő bank- és focivezér jóval kevesebb nagyinterjút ad, mint amennyi igény volna a sajtó részéről, őt elkapni ezért komoly teljesítmény - viszont óriási veszély is, mert mostanában rázós ügyek egész sorozata veszi körül Csányit gyakorlatilag minden fronton: borzalmas labdarúgó-eredmények, állami konkurencia-állítás az OTP-nek, Mol-vezetőtársa pedig nemzetközi körözés alatt van.

Az interjú ehhez képest, de aboszolút értelemben is egész jól sikerült. Csányi nem egyszerű interjúalany, a riportereket gyakran próbálja letéríteni az eltervezett pályájukról, ők viszont mindannyiszor udvariasan, de határozottan ellenállnak. Figyeljük csak ezeket a visszakérdéseket, nem sok ilyet olvasunk mostanában:

"- Beszélt erről utólag a miniszterelnökkel?

Nem.

- Gyakran beszélnek?

Nem hiszem, hogy ez az interjú része kell, hogy legyen.

- De mi annak szántuk."

Vagy ezt:

"- Azt látjuk, hogy a Mol és az OTP esetében...

Nagyon rá vannak akadva a Mol-témára, pedig én csak non-executive igazgatósági tag vagyok.

- De ön jár tárgyalni Hernádi helyett Horvátországba."

A második lapszámban persze Csányin túl is van élet, amiből az bizonyosodik be, hogy a magyarok tényleg zseniális emberek: a kiadvány egyetlen gyenge pontja egy átvett amerikai anyag, Bill Gates és Bono interjúformátumú smúzolása, jótékonysági ürüggyel - fájdalom akár csak félig is elolvasni.

De inkább a jóról: vezérfonálra fűzték a szerkesztők a havi munkát, ami pedig nem más, mint - a startup, óriási meglepetésre. Beidézik az indexes Szabó Zolit, aki a debütáló számról írt indexes kritikát így vezette fel: az újságból az derül ki, hogy az egész ország egy nagy startup. Oké, mondja erre Galambos Forbes-főszerkesztő, akkor most tényleg rámegyünk a startupokra.

Hogy a már jól begyakorolt Ustream-Prezi-Logmein trión kívüli életet érzékeltessék, rögtön felvázolnak egy százcéges magyar startup-infografikát; persze, hogy IT-dominanciájú a lista, de bőven van más is. (Gyengíti a táblázat erejét, hogy megtaláltam rajta egy mentoráltamat, a Bandalizer nevű zenei eladásanalizátort, amiről biztosan, nulladik kézből tudom, hogy kissé tetszhalott állapotban vár újabb tőkésítésre.)

De a listáról még roppant izgalmas tételek kiáltanak részletesebb kifejtés után: a Mystressindex Zrt. életvitel-tervezőjét lehet, hogy pont az én zaklatott életvitelemre találták ki? A MiniBrake intelligens biciklifékjét használók nem zuhannak be arccal az előttük lassító kocsi ablakán? A Gotafuture jövőtervezője tényleg megtervezi a jövőt? Az ISVH Zrt. vajon milyen konstrukcióban vállal bérhőkezelést? Egyáltalán, mi az a bérhőkezelés? Azt hiszem, lesz itt feldolgozandó téma a következő hónapokra bőven.

Ahhoz képest, hogy havilap, a Forbes nagyon aktuális tud lenni, hiszen sikerült elkapniuk két kurrens sikerembert is, az évüzletembere Vinnai Balázst és a Dropboxszal tizenötmillió dolláros üzletet kötő, huszonaligvalahány éves Lakatos Dávidot is (akiről a főszerkesztő élő rádiós adásban tudta meg, hogy a Videoton-vezér Lakatos Péter fia).

Dávid egyébként az utolsó bekezdésben épphogy csak, de megérintette az amerikai és a magyarországi gondolkodás különbségét: míg ott, aki csak teheti, saját cégről álmodik már tizennyolc éves korában, idehaza a sikeresnek gondolt életet egy jól fizető és kényelmes, nem túl megerőltető állás fémjelzi. A Facebook-film megfelelő jelenetét hívja elő a mondat: amikor a Winklevoss ikrek feljelentik Zuckerberget a rektornál, hogy szerintük a Facebook az ő ötletük volt, arra a rektor csak annyit mond kissé lenézően, hogy ugyan, itt a Harvardon mindenkinek van egy ötlete, amire aztán céget csinál, csak azért, hogy ne kelljen elmennie dolgozni. (Vajon mit mondana ilyen helyzetben egy magyar rektor?)

A magyar Forbes tehát kiváló újság, reméljük, sokáig bírni fogja - érdemi erősítést korrektúrafronton kell majd egyedül elvégezniük, mert még a második számban is legalább annyi elütés van, mint egy internetes lapban.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gg.blog.hu/api/trackback/id/tr235677098

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szűkebb pátriárka 2013.12.09. 11:54:49

"míg ott, aki csak teheti, saját cégről álmodik már tizennyolc éves korában, idehaza a sikeresnek gondolt életet egy jól fizető és kényelmes, nem túl megerőltető állás fémjelzi"

Ez annyira találó, hogy legszívesebben egy falvédőre hímeztettném.

Amikor tizenévesen a felnőttek "mi leszel, ha nagy leszel"-kérdéseire rendre azt feleltem, hogy ügyvezető a saját cégemben, akkor kb. olyan lesajnáló, "tuggyuk-persze" nézés volt a válasz, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajós.
Ennél egy fokkal szomorúbb, hogy még az egyetemen is ugyanez volt a reakció.

Egyébként szerintem alapban az emberekben meglenne a vállalkozó szellem, csak
1. a környezetük és a környezetük reakciói kiűzik belőlük
2. akik nagyon kitartóak, azoknál sokszor a nagy ötlet egy "nyolcadik vegyesbolt a panel lakótelepen"-jellegű vállalkozást jelent

ern0 · http://linkbroker.hu/ 2013.12.09. 12:53:45

Szerintem ez a nyugdíjasállás-attitűd nagyon régről száramazik.

A szocializmus hozta meg azt a vívmányt, hogy bárki díjmentesen tanulhatott, ami de facto nem volt ingyenes, de mindenesetre sokkal könnyebb volt felsőbb iskolába bekerülni, mint annak előtte bármikor. Az érettségizett, netán diplomás fiatalok meg elmehettek irodistának, és nem kellett a földet túrniuk, mint a szüleiknek. Hej, be gyöngy élet is az, nem hajnali 6-ra kell járni a gyárba, hanem 8-ra az irodába, kávé, üzemi menza! Aztán mivel szocializmus volt, vállalkozás nuku, ez lett a karrier csúcsa, meg persze beléphettél a pártba, és akkor vezető is lehettél. Szóval szerintem innen származik.

Ennek a hozzáállásnak van egy elfajzott esete is, amivel nem egyszer találkoztam már: MIVEL diplomám van, nekem JÁR ez meg az, munkahely, pozíció, fizetés stb. A válság miatt persze aztán ebből nagy pofára esések is vannak, pl. tanár 3-4 dipikével nem tud elhelyezkedni, mert a közszféránál nincs felvétel, amúgy meg kb. semmihez nem ért, amire a versenyszférában szükség lenne, illetve egy sima érettségizett versenyző lemossa a pályáról.

Egyszer vendégeskedtem egy állami cégnél, és csupán mozgás alapján kiszúrtam egy középkorú titkárnőt, hogy milyen friss, energikus, mondták, hogy csak fél éve érkezett egy kis Kft-től.

Nyugdíjas állás, baszd meg. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Wintermoots (törölt) 2013.12.09. 13:10:55

@ern0:

szerintem meg nem kellene demagóg hülyeségeket nyomatni, bár a kommentelők többsége ilyen.
az az embertípus, aki saját cégről álmodik 18 éves korában (ez amúgy nem egy nagy érdem, már bocs, 18 évesnek még némileg mással kellene foglalkoznia, de ez itt irreleváns) ÉS azt meg is valósítja ÉS hosszú távon talpon marad, mindenütt, a nyugati országokban is kisebbség, méghozzá elég kicsi kisebbség, tessék pl. a pszichológia tudományához fordulni azt illetően, hogy milyenek az emberek.

a "semmihez nem ért amire a cégeknek szüksége lenne"-szöveg is megérne egy hosszabb kifejtést, de attól most eltekintek, mert a blog témája nem ez.

msh (törölt) 2013.12.09. 13:58:27

Átvehetnéd a megmondóemberi szerepkört, ha már muszáj ilyennek lennie, mert szegény Bede Márton a magyar internet egyik legirritálóbb figurája, aki még azt is képes bicskanyitogató stílusban elmondani, ami tulajdonképpen igaz.

ern0 · http://linkbroker.hu/ 2013.12.09. 15:03:52

@Wintermoots: Miért ne _álmodozhatna_ 18 évesen saját cégről, ahol ő Új Steve Jobsként mutatja lángpallossal Az Utat, az első héten eladnak tízmilliót az általa megkoncepcionált Évszázad Termékéből, és dúskeblű stewardessek szolgálják fel a pezsgőt a a magánrepülőgépén, amivel épp az amerikai elnökhöz tart egy kis laza délutáni golfpartyra? ezt még egy 30 évestől is jobban veszem, mint a nyugdíjas állás utáni vágyódást.

Bevallom, magam is állami alkalmazott lennék most, ha megfelelt volna az iskolai végzettségem típusa a kívánalomnak, mert azért a szíve mélyén mindenki arra vágyik, meg sok aranyos kis unokára.