Kell-e írni még a magyar fociról? Kell. Itt van lejjebb, hogy miért.
Beleszülettem az újpesti futballba, így elfogulatlanságról esetemben szó sem lehet. Más is így járt volna, ha földi pályafutását ott kezdi, ahol az utcában világklasszis futballisták grasszálnak fel-alá (ezerkilencszázhetvenkeveset mutat az óra); olyanok, akik a brazil és az olasz labdazseniket is véresre alázzák. Akik olyan csapatot alkottak, amelytől majdnem egy évtizedig nem lehetett elvenni az első helyet a világ egyik legerősebb bajnokságában, a magyar NB I-ben. (A nagy riválisnál éppen egy aranylabdás ügyködött ugye.)
Az első mérkőzést a Megyeri úton – nagyapám társaságában - nagyjából azzal egyidőben láthattam tehát, amikor megtanultam járni. Elképesztő mérkőzések lenyomatai őrződnek agyam tárolóinak olyan részén, ami jelenleg tudatosan semmi módon el nem érhető. Később, egy bravúros technikai találmány talán lehetővé teszi, hogy a Nemzeti Audiovizuális Archívum része lehessen a felvétel.
Az elveszett jelenetek mögött aztán ott vannak az első, már működő tudattal rögzített filmkockák: a világ valaha élt legzseniálisabb játékosa, az újpestiek lila mezében világválogatottságig jutó Törőcsik András mozzanatai, aki ennek a játéknak minden elemét a tökéletesnél egy kicsit jobban művelte.
Ez az írás itt arról szól majd egyébként, hogy a jelenlegi újpesti fociklubot az éppen megújulóban lévő MLSZ minden valószínűség szerint érdemtelenül sújtotta súlyos büntetéssel (stadionbezárással) az eredménye miatt történelminek nevezett, két héttel ezelőtti Újpest-Ferencváros mérkőzés után, a szurkolók viselkedése miatt.
Mi, kívül nem állók, de laikusok egy újpesti fiú megkéseléséről, a zöld szurkolók által a közvagyonban okozott többmilliós kárról, és a pályára beözönlő felháborodott ferencvárosi szurkolókról hallunk; újpesti oldalról a vétkességbe tiltott pirotechnika alkalmazásával estek. A büntető törvénykönyv oldaláról azonban, úgy tűnhet, ezek a normasértések nem egészen azonos súlyúak, a labdarúgó szövetség fegyelmi bizottsága viszont éppen a jóval csekélyebb súlyú gazemberséget büntette példásan – ki tudja, miért. Az indoklás nem került nyilvánosságra.
Először viszont vegyük előre azt, hogy miért kell mégis írni egyáltalán a labdarúgásról. Az első mentség erre – amiből aztán a többi is következni fog -, hogy történelmi folyamatok következtében ez a játék annyira mélyen beágyazódott a magyar közviszonyokba, hogy még most, ebben a lepusztított állapotában is messze a legnézettebb élsport, hétről hétre több tízezren látogatják eseményeit.
Amiből következik a második nagyon fontos szempont: a labdarúgópálya a jelenlegi teljesen szétesett magyar társadalom utolsó olyan helyszíne, ahol valamifajta demokráciaélménye lehet az embernek. Az utolsó olyan produktum, amit együtt, (szinte) egyforma körülmények között fogyaszt kis- és nagyvállalkozó, menedzser és segédmunkás, diák és munkanélküli. Ezek így együtt, egy légtérben sehol máshol nem fordulnak elő: tudjuk, kik járnak operabálokra, és tudjuk, hogy kik a romkocsmákba. Aki kocsival jár, sosem látja azokat az arcokat, melyek metrózó emberekhez tartoznak, és nincs már sorkatonaság sem (szerencsére), ahol a parasztgyerek szívathatja az értelmiségijelöltet. Komplett rétegek szakadtak el egymástól, talán örökre. És nincs tudomásuk arról, mi folyik a másiknál.
Ezzel szemben a stadionok alkalmanként maximum párezres közönsége Pesten és vidéken is színes, kevert, vegyes, minden vagyoni és demográfiai csoport képviselteti magát, és ez az élmény már önmagában megér egy-egy kilátogatást. Ne hallgassunk a sportnapilap múlt heti vezércikkére: a valóságban egyáltalán nem a békés polgárok vannak kisebbségben egy-egy mérkőzésen – épp ellenkezőleg, az agresszív idiótákat mindig meg lehet számolni egy kézen.
Ráadásul a labdarúgás egy szenzációsan jól összerakott játék: ha két motivált,és minimum gyenge közepes szinten felkészített csapat játszik egymás ellen, a produktum garantáltan szórakoztató. Ne hallgassunk a széles körben terjedő, erőltetett, modoros-közhelyes szólamoknak sem, miszerint a szar magyar bajnokságot nem érdemes nézni sem. Valójában a megyei bajnokságok meccsei is remek szórakozást nyújthatnak azért az egy-kétszáz forintos belépőért, ha két csapat valóban játszani akar. Ha küzdelem és akarás látszik, akkor nem érdekes, ha egy kicsit messzebb pattan a labda, higgyük el.
Kérdés persze, hogy akarnak-e játszani a szereplők (nem mindig), és kérdés, hogy a hazai edzők képesek-e erre a gyenge közepes felkészítésre. A hazai edzői kar ugyanis meglehetősen rettenetes: tizennégy-tizenöt éves gyerekeknek is szemet szúr, hogy az élvonalban sem ritka a televízió- vagy rádióképes módon megszólalni képtelen személyiség közöttük. Szakmailag pedig még a legjobbjaik is elemi taktikai hibák sorozatát követik el rendre: a ferencvárosi edző például három védővel áll fel a hazai szinten legveszélyesebb támadósor ellen idegenben, az új szövetségi kapitány (aki pedig világbajnoki bronzig jutott az utánpótlás-válogatottal) a levegőben akarja megverni az atlétikus vikingtermetű svéd válogatottat, majd lecseréli az egyetlen magyar világklasszis támadót, mert szerinte nem védekezett eleget. A magyar felnőttfoci utolsó valamirevaló eredményét szállító edzőikon tíz éve kudarcot kudarcra halmoz (most épp a kimagaslóan legtöbb pénzzel rendelkezve sem tudott bajnokcsapatot faragni, előtte néhány évvel pedig épp az Újpestet tudta a nyolcadik helyre vezérelni a bajnokság félidejében, ugyanazon emberanyagból agilis fiatal utóda személyi változtatások nélkül is majdnem-bajnokcsapatot faragott).
Újabb lapra tartozik, hogy a sztárként hozott, nemrég elküldött holland kapitány is vesztes állásban akart többször is gólt rúgatni játékosaival egy meglehetősen speciális módszerrel: azzal, hogy nem engedte támadni a csapatot. A mi pénzünkből sajnos csak ilyen képességű vendégekre telik.
És itt jutunk el egy szintén eléggé buta, de magát masszívan tartó kérdés-véleményhez: hogy ugyan miért keresnek ebben a bajnokságban ilyen tudású játékosok és edzők havonta mondjuk egy- vagy többmillió forintot? A kapitalizmus barátainak pedig ilyenkor össze kéne zárniuk: azért, mert a kereslet-kínálat törvényei így működnek. Az ilyen szintű szereplők Európában nagyjából mindenhol ugyanennyit keresnek – mert ha nem így lenne, mindenki Magyarországra akarna igazolni, erről pedig nem tudunk. Az európai piac nyitott és jól működik: az ilyen játékosok ennyit keresnek, a jobbak többet, a gyengébbek pedig kevesebbet.
A helyzet tehát semmiképp nem szépíthető, legfeljebb árnyalható, de a menetrendszerűhöz képest most egy kicsit nagyobb remények fűződhettek a labdarúgó-szövetség körüli változásokhoz – mégiscsak az ország legsikeresebb üzletembere vette át a karmesteri pálcát, a miniszterelnök aktív támogatásával. Ehhez képest az első lépések nem annyira bizalomgerjesztőek – a rendezési hiányosságokért drákói szigorral büntető szervezet önmaga is képtelennek bizonyult arra, hogy viszonylag alacsony nézőszám mellett súlyos szurkolói sérülések nélkül megrendezzen egy sima magyar győzelemmel végződő válogatott találkozót a csoport egyik kiscsapata ellen, a kijelölt szóvivő pedig anélkül nyilatkozott, hogy tájékozódott volna először a történtekről; most pedig itt ez a stadionbezárás, ami eléggé érthetetlen - indoklás pedig nem érkezik.
Világos, hogy gyors változást nem lehet elérni, és hogy egy új vezetésre nem lehet mindent azonnal ráhúzni – a labdarúgó szövetség is csak egy szervezet, annak megfelelő dinamikával, személyi politikákkal. A labdarúgást pedig döntően továbbra is azok a személyek fogják csinálni, akik eddig – a közeg nem változhat meg azonnal. E játék azonban nem fog működni közönség nélkül – még indokolt büntetési tételként sem tűnik célravezetőnek stadionokat bezáratni, abban a helyzetben, amikor éppen nézőket keresünk ezerszámra a nyitott állapotban is jócskán kihasználatlan stadionokba.
Legelőször ugyanis éppen ennyit lehet tenni – több pénzünk nem lesz a focira, jobb edzőink sem lesznek, mégis, megteremthető az a hangulat, amelyben ugyanezt a produktumot a jelenleginél jóval több, akár két-háromszorannyi ember élvezi, ami már alapot jelenthet a minőségi továbblépéshez. Ez a folyamat pedig talán éppen a fegyelmi oldalról indítható el: minden nyilvánvaló bűncselekményt kövessen büntetőeljárás, a fegyelmi és rendezési kihágásokat a lehető legnagyobb gondossággal vizsgálják ki, és ha bebizonyosodnak, akkor szankcionálják úgy, hogy lehessen visszatartó hatásuk is, és a büntetés mindig legyen kiszámítható és következetes, és azt sújtsa, aki a kihágást elkövette. Azt gondolná az ember, hogy ez a minimum, miközben idáig nem képes eljutni a világnak ez a része most már évtizedek óta.
A szurkolóknak pedig magyarázzuk el végre, hogy meccsen pirózni nemcsak veszélyes (némiképp) és tilos, hanem végtelenül ciki is: a nyugati szurkolási mintákat pontosan másoló ultrák viszonylag gyorsan fölfognák, hogy ha Hegyeshalomtól nyugatabbra elővennék ezeket az eszközöket egy stadionban, akkor őket nagyon-nagyon hülyének néznék.
Volna persze lehetősége a helyzeten javítani a sportsajtóban dolgozó kollegáknak is – például hisztis vezércikkek helyett feltárni tényleges történéseket, bemutatni, megérteni, és talán befolyásolni is a szurkolótáborokat. Akár például úgy is, mint tette azt tavaly az indexes Csepregi Botond, aki egy botrányosnak ígérkező bukaresti vendégjátékra beépült az újpesti ultrák közé; záró megjegyzése mindenképp újra és újra megfontolandó:
„A magyar futballszurkoló huligán és a huligánok bűnözők - szól a sztereotípia. Ebben a két napban az egyik legkeményebb magyar táborról kiderült, bár sokat iszik, hangos és sokszor otrombán tudatja másokkal radikális politikai nézeteit, megfelelő erőkkel és türelmesen kezelve kordában tartható és vállalható viselkedésre bírható.”
