Ebben a fejezetben tulajdonképpen alig történik valami - 2011, az utolsó indexes évem (vagy inkább évünk) érdemben alig hozott eseményeket. Vagy inkább: mi magunk alig hoztunk életet a saját történetünkbe. Az addig hiperaktív csapat a főszerkesztő és a tulajdonos állóháborújában lefagyott, megszűnt műhelyként működni. A médiavilágot körbeszaladták az Index belső életéről szóló tuti pletykák - egyik-másiknak alapja is volt -, az olvasók viszont nem sokat észleltek mindebből, a szerkesztőség fegyelmezetten hozta a kötelezőt mindvégig.
Előzmények: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19
Ez az év is egy áthúzódó botránnyal indult. 2010 decemberében a parlament elfogadta az új, immár internetet is szabályozó médiatörvényt, amely - bár a legdurvábban alkotmányellenes fenyegetéseket sikerült belőle semlegesíteni - még így is hatalmas felháborodást keltett belföldön is, külföldön is. Az elemi erejű, minden földrajzi és politikai irányból egyöntetű támadás teljesen felkészületlenül érte a kormányzó pártot, és hetekig gyakorlatilag reagálni is képtelen volt.
A túlcentralizált, túlhierarchizált hatalmi-szervezeti struktúra bosszulta meg magát ugyanis. A médiatörvénynek ezt a formáját a Fidesz centrumán és néhány médiabennfentesén túl senki nem érezte magáénak, sőt, kifejezetten ellenezte a jobboldali közösség, és saját médiaembereinek is egy valószínűsíthető többsége (ez magánbeszélgetések során rengeteg alkalommal kiderült). Fegyelmezett emberekről van azonban szó többségében, akik ha felettesükkel nem értenek egyet, csendben maradnak - a védhetetlen védelmezésében azonban nem fogják a kreativitásukat mozgósítani.
A jobboldal csendje tehát sokatmondóan beszédes volt, és talán két hét is eltelt, mire a hivatalos kommunikációs központ ráébredt, hogy nem ártana végre legalább egy minimális reakciót kiizzadnia magából. Az első védekező műveletek nem sikerültek túl fényesen, így január végére Orbán miniszterelnök kénytelen volt meghátrálni az uniós szervek előtt, és elfogadni, hogy az Európai Bizottságnak is lesz még néhány szava, amelyeket törvénymódosítás formájában érvényesíteni kell majd.
Idehaza ezalatt dúlt a felhasználóitartalom-háború, az internetezők közössége ontotta a médiamémeket a Fideszről, Orbánról, és a regulázás szimbólumáról, a teljhatalmú médiaúrnőről, Szalai Annamáriáról. Az egyik darab különösen erősre sikerült: itt Annamária fényképét egy pornókép központi alakjára montírozták fel igen ügyesen. A képhez egy Tumblr-körben egyre ismertebb, akkor még Hollandiában élő informatikus-blogger, Pblue vásárolt néhány domaint külföldön: szalaiannamaria.com, szalaiannamaria.org meg még néhány hasonló, és mindre szépen kihelyezte az undorító montázst.
Az eset természetesen az Index címlapján landolt - no nem maga a kép, csak egy link Tóta W. cikkében. Árpád két érvrendszert is megtámasztott vele: egyrészt, hogy az interneten olyan dolgokat is lehet művelni, amelyek nem szabályozhatók, másrészt pedig azt, hogy a dolgok azért fajultak el ennyire, mert a médiatörvény maga is egy kivételesen durva támadás az internetezők ellen.
A kép közzététele kétségtelenül jogsértő volt, törvénytelen tartalmakra linkelni pedig a nemzetközi terepen is igen vitatott eljárás, az internet kezdete óta. Az egyedi vétségek ellen azonban akkor már, 2010-11 fordulóján viszonylag egyszerű eljárások voltak életben, nem kellett ahhoz még médiatörvény sem - a provokációnak tehát ebből a szempontból nem nagyon volt túlélési esélye, le is vadászták gyorsan az illetékes hatóságok mind a képet, mind pedig Pblue-t, kicsivel később, amikor hazaköltözött. (Vádemelésig végül nem jutott az ügy.)
Az akció azonban - ha egy kicsit mélyebben átgondoljuk - természetesen mégsem a szabályozás hívőinek igazát bizonyítja. A lényeg ugyanis itt nem annak az egy képnek a fel- vagy levétele volt - hanem a sok-sok többi kép és mém sorsa, amelyek milliónyi példányban léteztek, jártak kézről kézre, megosztásról megosztásra. A botrány őket nem érintette, továbbra is zavartalanul terjedhettek a felhasználók között, sokkal nagyobb hatásfokkal téve nevetségessé a kemény törvénykezés szigorú katonáit.
Szalai Annamária ugyanis szigorú katona volt - ezt sajnálatos és szerencsétlen módon, nem sokkal később épp a sírja fölött mondott gyászbeszédből tudtuk meg -, így bírnia kellett a durva provokációkat is (bírta is, egyébként). Nem így gondolta ezt azonban az Index-elnök Spéder, aki szerint a gyenge nőt is látnunk kell a provokáció tárgyában; ezért kemény büntetést követelt a főszerkesztőtől Tóta fejére, aki országosan ismertté tette a pornóképet cikkében; Uj Péter kénytelen volt fegyelmit adni a renitensnek tartott kollégának. A tőle teljesen idegen, igencsak Index-inkompatibilis megoldás bénaságát a főszerkesztő néhány szóval próbálta orvosolni, amikor kettesben maradt a szerzővel, és átadta a fegyelmi dokumentumot.
A hisztéria közepén, január 13-án rekordhosszúságú írást adtam közre a médiatörvény-ügyekről a fejemben összeálló dolgokról Médiatörvény: relax, és gondoljuk végig címmel. Ebben az írásban lényegében elvetettem az összes, előzőleg nyilvánosságra került álláspontot, és kísérletet tettem arra, hogy a kétoldali elmebajt lehűtsem, illetve számba vegyem a médiatörvény előnyeit, hátrányait és az előállításához vezető utat. Röviden összefoglalva a tartalmát: fölöslegesen bonyolult és túlszabályozó, bár több elemében hasznos szöveget fogadott el az országgyűlés, a sajtószabadság csorbítására azonban egyáltalán nem alkalmas.
Az aznap rekordolvasottságú írás tényleg nem maradt hatás nélkül. A sajtóban viszonylag sok reflexió született rá, és megtörtént a lehetetlen - egyszerre idézett belőle egyetértőleg a másnapi Magyar Nemzet, címoldalon, nagy terjedelemben, és a Milla Facebook-felületein zajló vitákban is sűrű egyetértés fogadta több állítását (természetesen más tételeket, mint amiket a nemzetesek idéztek). A következő napokban pedig Rangos Katalin is szánt rá egy órát a Klubrádióban az esti műsorában, Uj Pétert is meghívta mellém vendégnek; bár nagy véleménykülönbség nem volt köztünk, nyilvánvalóan.
A médiatörvény egyébként - bár formailag kihirdették - akkor valójában még nem lépett életbe, július elsejére tolták ki azt a nagy napot, amikortól minden médiatermékre érvényessé válik majd. Az addig hátralevő idő is tárgyalással telt el, az újonnan felálló médiahatósággal meg kellett állapodnia egyesületünknek, az MTE-nek, hogy miképpen vesszük át a törvény által diktált ellenőrzést. A tárgyalássorozat eredménye egy úgynevezett közigazgatási szerződés volt, amelyet az MTE és a médiahatóság kötött, és amelyben rögzítettük azt, hogy a hatóság a legtöbb ellenőrzési jogkörét átadja az egyesületnek internetes ügyekben, mi viszont teljes egészében eltekintünk a pénzbírságolástól, és az ön- és társszabályozás más eszközeit alkalmazzuk csak. Teljes sikert arattunk hát - minden maradhatott a régiben. És megvédtük a szólásszabadságot. (Azóta ezt a gyakorlat is igazolta.)
Rossz hírek sorozatban
Január 15-én tragikus eseménnyel került be Magyarország a világsajtóba: a Nyugati pályaudvarral szemben, a régi Skála Metró-irodaházban működő West Balkánban egy esti partit úgy kétszeresen túlzsúfoltak, a váratlanul kitörő pánik három fiatal lány életét vette el. Az esemény annyiból érintett, hogy a helynek nagyon drukkoltam, és én magam is érintett voltam ott korábban pár teltházas buliban - ezek a teltházak azonban mindössze 1000-1500 fizető nézőt jelentettek, és ekkora látogatottságnál már valóban nehezen lehetett leejteni akár egy tűt is. A tragikus éjszakán ezzel szemben háromezernél is többen zsúfolódtak össze ugyanazon a helyen, ami tényleg érthetetlen, döbbenetes felelőtlenség.
A másik rossz hír egy indexes veszteség: január végén kiszállt az Index dizájncsapatából a cég egyik lelke és webszakmai agya, Illés A. Etele. Etele az Index kezdeti időszakában került hozzánk, és vidékről a városba szabadult Internetto-rajongóból óriási pályát futott be, a talán legbefolyásosabb hazai portáltervező webdizájner vált belőle. Tőlünk még feljebb lépett: Kekiék Gawker-csapatába igazolt, ahol egyből a leglátogatottabb amerikai blogok dizájnjáért lett felelős, hárommillió helyett harmincmilliós közönség előtt dolgozik azóta.
Kekiék amúgy szépen izmosodtak; az Index bizonytalanodó helyzete megkönnyítette számukra az agyelszívást, legjobb embereink szép sorban jelentkeztek át az Indexnél jobb pénzt, immár jobb hangulatot, rendszeres New York-i utakat és lényegesen komolyabb karrierlehetőséget ígérő Gawkerhez. A technikai- és dizájnszakembereken kívül egy idő után tartalomkészítők is mozdultak: először a Totalcar zseniális bloggere, Orosz Peti, majd később NAK, vagyis Nagy Attila Károly, és a végén ugye itt köt majd ki Szily Laci is.
A szerkesztőségi idegesség tavasszal a pattanásig fokozódott, és el is pattant egy helyen, az egyik főszerkesztő-helyettesnél, Tevan Imrénél, aki távozásra kényszerült.
Az elbocsátásával összefüggésbe nem hozható első története év elején csapott be, Csányi Sándor és az UD Zrt. ügyének egy újabb fordulatánál. A szerkesztőség belső életének ekkor már jó nagy része zajlott Tumblr-mikroblogokon, ahova mindenki úgy írt, mintha magunk között volnánk. Így tett Uj főszerkesztő is, aki jó erőset kommentált a saját felületén - Tevan pedig nem tett mást, mint szó szerint beidézte, reblogolta főnöke szövegét.
Egy különbség azonban volt kettőjük között: Imre blogja össze volt kötve saját Facebook-hírfalával, így a szöveget automatikusan oda is átemelte a szociális hálózatok hálózata. Ott pedig - sejthetjük - népes kapcsolatlistája révén egy eléggé nagy közönséget is elért az üzenet, akik ilymódon másodkézből, de értesülhettek a vaskos véleményről. Az OTP azonnal vissza is mondta futó kampányát, az elnök pedig újabb fegyelmiszerű megrovást osztott, ezúttal Tevannak, a cégnek okozott anyagi kárért.
Március elsején azonban a főszerkesztő már saját hatáskörében döntött Tevan elbocsátása mellett - formailag átszervezésre hivatkozva, valójában azonban - mint később kiderült - a szerkesztőség több középvezetőjének nyomására. Tény - és ezt korábban említettem is -, hogy Imre nem volt könnyű ember, így érthető, hogy a kiélezett helyzetben épp nála (és korábban a szintén konfliktusember Bodokynál) tört el a szerkesztőség egysége. Nyugodtabb körülmények között viszont mindez nem történt volna meg.
A tavasz második felétől már a teljes nihil költözött a szerkesztőségi szobákba. Uj főszerkesztő hónapokig szinte semmit nem dolgozott, mintha elbújt volna, Kardos Gábor pedig szintén végletesen elszigetelődött - a vezetés érdemben semmit nem bízott rá, jogkörei szinte a nullával váltak egyenlővé. Ziegler Gábor, a kereskedelmi vezető volt a régi csapatból az egyik, aki többé-kevésbé működő viszonyt ápolt az elnökkel; közöttük az együttműködés nem szűnhetett meg, hiszen továbbra is ő szállította a bevételt a rendszerbe, a népszerű közhellyel élve: óramű-pontossággal.
És szintén tartotta magát Bazsó Karotta, akit kreatívként különböző Index-átszabási tervekkel bízott meg Spéder - ezek egyike viszonylag nagy botrányba fulladt, amikor Uj főszerkesztőn megpróbáltak készen áttolni egy olyan címlaptervet, amelyet ő, aki addig minden átalakítás egyik fő koncepcionálója volt, akkor látott először.
Én ezekből a szerencsétlen menetekből már kimaradtam, de nagyjából mindenről pontosan értesültem, és borzasztóan sajnálkoztam minden lehetséges informális fronton - mást nem tudtam és nem is akartam tenni. Nem vettem részt - mert meg sem hívott a főszerkesztő - azon a több helyen megírt, Instantba összehívott szerkesztőségi értekezleten sem, ahol gyakorlatilag bejelentette kollegáinak, hogy nem képes fenntartani a lap függetlenségét, és akinek alkalma van rá, hagyja el a céget.
Hollywood a blog.hu-n
A formális mamutszerkesztőségeknél már jó ideje jobban érdekelt a fürge blogvilág, pártfogolt blogjaim pedig egy remek darabbal bővültek júniusban. Szirmai Gergő, aki a Színművészeti Egyetemen viszonylag sűrűn látogatta az óráimat, ekkor indította el csodálatos, Hollywood Hírügynökség nevű videóblogját, afféle gyakorlati feladatként. Az osztályából többen próbálkoztak videóblogolással, ez a produkció azonban már elsőre majdnem tökéletes volt, így minimális tanácsadást követően gyorsan üzembe helyeztük, és néhány Index-címlapos megjelenés után nagyon gyorsan igazi rajongótábort növesztett maga köré.
(Gyors befutására jellemző, hogy néhány héttel később egy este a saját lányom fogadott azzal, hogy mutatni akar valamit: talált egy nagyon jó videóblogot, és egy nagyon tehetséges srác vezeti. A Hollywood volt az, persze.)
Gergőt ma a Google-YouTube kiemelt magyar nyelvű csatornaként futtatja, és remélem, hogy ez még mindig csak a karrierjének a kezdete.
Kommentpara
Közeledett július elseje, a médiatörvény hatálybalépésének határnapja, elvileg minden és mindenki biztonságban - ám ekkor kis zavar támadt. A tavasz végére furcsa dolgot figyelhettünk meg az akkor már szinte napi-heti rendszerességgel folyó sajtóper-tárgyalásainkon: a bíróságok egyszercsak elkezdtek teljesen másképpen, sokkal szigorúbban ítélkezni azokban a perekben, amelyekben kommentelőink vagy fórumozóink miatt vontak bennünket eljárás alá (többnyire politikusok és celebek).
A dolog hátterében az állt, hogy a bírók - vélhetően központi utasításra - az addig alkalmazott speciális, internetes viszonyokra készített úgynevezett elektronikus kereskedelmi törvény helyett a polgári törvénykönyvnek egy régi, internet előtti időkben írt paragrafusa alapján úgy döntöttek, hogy mostantól ráverik az internetes tartalomszolgáltatókra mindazt, amit a felhasználók elkövetnek felületeiken.
Ennek természetesen semmi köze nem volt az egész médiatörvény-vitához, annál inkább az amúgy is egyre inkább a teljes kiszámíthatatlanságba fulladó, kaotikus bírói sajtópergyakorlathoz, amelyet nem lehet eléggé ostorozni. 2011-re tehát eljutottunk oda, hogy úgy gondolták - központilag, mivel az ítéletek egy jól belőhető ponttól váltottak az ellenkezőjükre -, fizessenek csak az egyre szűkösebben gazdálkodó újságok az olvasók által "megsértett" politikusoknak, celebeknek milliókat is akár.
Ez a buta váltás magában hordozta néhány rázósabb kiadvány esetében a teljes ellehetetlenülés lehetőségét is - így volt ez például a Velvetnél, ahol egymás után két nagy összegű pert is vesztettünk csúnya kommentsértések miatt. Zappe főszerkesztő nem tétovázott, és saját hatáskörben úgy döntött, hogy ezt ő nem fogja idegekkel bírni, így épp július 1-i dátummal beszüntette a kommentelést a lap hasábjain. (Nem is gondolt arra, hogy a médiatörvényt ekkor fogják üzembe helyezni.)
Zappe döntésével szerencsétlen párhuzamban - szinte egyidőben - épp a kormány kommunikációs államtitkára idézett elő kisebb kommunikációs katasztrófát azzal, hogy közérdekű bejelentést tett a médiahatóságnál a Népszava.hu egyik kommentelőjével kapcsolatban, és erről nem mulasztotta el értesíteni a közvéleményt is.
A két összecsengő esetet mindenki úgy értelmezte, hogy beindul a médiaterror; még aznap több más nagy újság is megijedt, és bejelentette, hogy megszünteti a kommentelés lehetőségét a médiatörvény fenyegetése miatt.
A félreértés napokig benn maradt a levegőben, végül a Médiatanács részéről Koltay András több interjúban volt kénytelen ködöt oszlatni: a médiatörvény hatálya felhasználói tartalmakra, kommentekre egyáltalán nem terjed ki. A hiszti másnapján, másodikán én is írtam egy elég sokat idézett kommentügyi értekezést, így végül lassan, de helyreállt a nyugalom. Velvet-kommentek viszont azóta sincsenek, és a bírói gyakorlat még mindig nincs összhangban a kimondottan erre a célra írt jogszabállyal.
Távozások
Augusztus két nagy távozás ideje: Tóta W. és Kardos Gábor nagyjából egyszerre jelentették be, hogy véget vetnek indexes pályafutásuknak. A hogyantovábbról egyikük sem mond semmit, ez Árpádnál derült ki hamarabb: szeptemberben a HVG internetes verziójában folytatta az írást ott, ahol abbahagyta. Távozásával kapcsolatban több interjút is adott, ezekben tett néhány olyan állítást, melyeket az Index-szerkesztőségben többen is vitattak. (Árpád, kiszabadulva az Indexből erősen sarkítva adta elő a történteket szerintük.)
Ő egyébként - a közvélekedéssel ellentétben - soha nem volt a csapat hivatalos hangja, szócsöve; szenzációs írásain mindig jól szórakoztunk, de sokszor, sokan nem értettek egyet velük. A csapat társaságát sem kereste túlzottan, ritkán járt közénk, többször fordult elő inkább az Indexnél jóval baloldalibb sajtókörökben. Távozása azonban nekünk volt mindenképpen óriási veszteség tartalomban is, presztízsben is.
Tóta pótolhatatlan maradt, Kardos ügyvezetői szerepét viszont Pusztay András, az addigi Indexvideó-vezető vette át az Indexnél.
De a java még hátravolt: Uj Péter is megelégelte a csendes állóháborút, és szeptemberben felmondott; utolsó napjára a szerkesztőség meglepetéscímlapot készített neki, róla szóló cikkekkel. Azt írtam az előző részben, hogy utolsó közösségi akciónk a 2010-es tavaszi parlamenti kivonulás volt, és jól írtam - Péter búcsúztatása már az utolsó utáni ilyen projekt, amit immár nélküle, Szily Laci gondozásában hajtottunk végre. Én is írtam bele egyet, egy stílusparódia stílusparódiáját, és két soha nem látott UP-fotóval illusztráltam; eredetileg akkor lőttem őket nagyjából, amikor kitaláltuk együtt az Indexet mint céget. Szily egy remek nekrológszerűséget írt a címlap tetejére - a morbid ötlet szintén tőlem jött, sajnos, Magyari Peti pedig egy zseniális Szerda-paródiát. A már nem indexes egykori Index-vezetők (Nyírő, Kőrösi, Braun, Keki, valamint a még indexes technikai főnök Szöllő közös üzenetét szintén a címlapon hoztuk.)
Péter távozása őrült sajtóvisszhangot és borzasztó spekulációkat indított - konkurenseink állítólag közös megbeszélésen tervezgették a széthulló Index piaci részesedésének felosztását. A szerkesztőség maradék része viszont fegyelmezetten tette tovább a dolgát - jól megépítettük ezt a gépezetet, ami sok mindent túlélt már előzőleg, ugyebár.
Az indexes főszerkesztőváltás árnyékában az Origóban is lecserélték a tartalmi vezetést - annál a lapnál is két őskövület és szakemberzseni, Weyer Balázs és Nádori Péter búcsúzott. Másik nagy konkurensünk sem menekült a vezéráldozattól: ott hamarosan az online fronton egyszemélyes teljhatalmat bíró Gerencsér Imre vonult vissza, közös megegyezéssel.
Az Index-szerkesztőség élére a tulajdonos - kikérve a szerkesztőség véleményét is - végül Mészáros Zsófit jelölte. Zsófi született, ösztönös vezetőzseni, nem afféle kényszervezető, mint mi voltunk. Rendszerben, alulról, természetes szelekcióval került egyre feljebb és feljebb, érdemek alapján, óriási elfogadottsága révén. A szerkesztőség napi működtetése már amúgyis jó ideje nagyrészt az ő vállát nyomta - nagy, őrült ötletekre viszont a jövőben nem számíthattak már az olvasók, az ilyesmi nem az ő pályája.
Az év hátralevő részére tulajdonképpen egyetlen feljegyezhető mozzanat maradt: az újságból a videórovatba átkerült Tamás Bence Gáspár a nem sokkal azelőtt odakerülő Plankó Gergővel közösen készített parlamenti videótudósítás-sorozata, a Riszpekt Ház, amelynek minden része, az első másodperctől az utolsóig mestermunka volt. Bizonyára így gondolta ezt Kövér László házelnök is, aki talán elhatározhatta, hogy országos ismertséget szerez a két fiúnak, és emlékezetes karácsonyi videójuk miatt a teljes Index-stábot kitiltotta a Parlament épületéből, mondván: lejáratják az országgyűlés tekintélyét. A tűrhetetlen akcióra a videó második felében kerül sor - itt egy olyan dalt hallunk, amit a srácok kimondottan erre az alkalomra komponáltattak, a szöveget maguk írták hozzá, a videóklipet pedig éjjel forgatták le a Parlament épületében.
Plankót és TBG-t természetesen körbeturnéztatta a magyar média nagyobbik része, így az is megismerhette őket, aki addig soha nem látott még internetet sem. Kövért pedig többen szembesítették egykori önmagával, aki 1990-ben tabut tudott dönteni azzal, hogy a történelemben először farmerban ment be képviselőként az ülésterembe, kivívva ezzel az idősebbek ellenszenvét és a fiatalok szimpátiáját.
És akkor: én is elmegyek
A Péter távozása körüli hullámok csillapodása megnyugtatta az Index-vezetést, így nem látszott már kockázat abban, hogy az én - egyébként már rég nem működtetett - szerződésemet is megszüntessék. Az erre irányuló javaslat decemberben érkezett, én pedig semmiféle akadályt nem gördítettem elé. A gondolataim már rég nem az Index körül forogtak, a hirdetési piac pedig annyira borzalmas állapotban volt, hogy ősszel érdemi keresetem, bevételem innen már nem is volt, a cég körüli fejleményekkel pedig messzemenően nem értettem egyet, így megkönnyebbülésnek éreztem a végleges szakítást.
A nagy nap, az aláírás 2012. január hatodikán jött el. Apró kis szertartásokkal készültem rá: nem mutattam meg senkinek, de felvettem a pulóver alá a legelső napokban, 1999 májusában gyártott fekete, régi, szögletes logós Index-pólómat, és elkészítettem ezt a blogbejegyzést, ami helyettesített minden egyéb sajtóközleményt, kommünikét. A csapatnak írtam délelőtt külön egy rövid, de tőlem szokatlanul patetikus és szentimentális levelet:
"Subject: csá
Helló mindenkinek,
Csak annyit szeretnék itt közhírré tenni, hogy 13+4 év után most
megszűnt az utolsó folyamatos szerződéses kapcsolatom is az Indexszel, mikéntje
pedig a közös megegyezés klasszikus típusesete.
Újabb kihívást nem keresek helyette, mert van belőle bőven. A meglévő
bloghus blogjaim (amiket magam írok, vagy támogatok) pedig mennek tovább,
ezügyben továbbra is szoros kapcsolatban leszünk.
Tudja meg mindenki, hogy egészen pontosan azt gondolom és hirdetem
továbbra is, hogy ti vagytok a legjobbak, a mai formában éppúgy, mint
eddig bármikor. És pontosan olyan ez az újság most is (vagy még jobb), amilyet a
nulladik perctől szerettünk volna. És olyan jók a kereskedőink, hogy
minden versenytársnknál biztosabban működhet, azt se feledjük.
Tehát, thx mindenkinek, sziasztok, persze nem mentem el igazán, úgyis
a környéken leszek valamiképpen."
A kollegák többségétől kedves válaszleveleket kaptam magánban vagy a szerkesztőségi listára, ahogy ez illik, a blogbejegyzés nyomán (több mint ötvenezren olvasták el, ez azóta is egyéni rekordom) pedig egészen váratlanul nagy sajtónyilvánosságot kapott az ügy - az utolsó Index-alapító távozása jó hívómondatnak bizonyult, akaratlanul is.
