Még a haszonélvezők többsége is tiltakozik; a kormánypárt a kiskorúak szavazati jogának kérdését ugyanúgy vezette a közvélemény elé, ahogyan tette azt több más jó és/vagy szükséges ötletével - sehogy. Az elsőre valóban teljesen őrültnek tűnő gondolat mögé pedig rengeteg racionális érv állítható.
Úgy tűnik, Wermer-kaliberű stratéga híján képtelen tervszerű kommunikációs támogatást állítani a Fidesz bármi mögé, ami minimális végiggondolást igényel a befogadóktól. Írásunk tárgyában például azt sem sikerült bevinni a köztudatba, hogy nem "Révész Máriusz hagymázas ötletéről" van szó (Lipovecz Iván tájékozott hozzászólása az ÉS-ben), hanem egy nagy tekintélyű magyar demográfus akadémikus, Demény Pál óriási nemzetközi visszhangot kiváltó találmányáról. (Érdekes egybeesés: a professzor a japán földrengés napján épp Tokióban tartott előadást az ottani szakmának a tárgyban.)
Annak propagálása, hogy a gyerekeknek választójogot biztosítsunk, elsőre valóban alkalmas cselekedetnek tűnik ahhoz, hogy hirdetőjét komplett idiótának gondoljuk (így voltam vele én magam is) - és főképpen így van ez a mi szocializmusból épp kiszakadt vidékünkön. Az, hogy megadatott nekünk, hogy a totális jogfosztottságból léphettünk át abba az állapotba, ahol általános és titkos választójogunk van, egyszersmind megemelte tudatunkban az intézményt, messze a föld fölé, és a realitástól eléggé távol eső aurát kölcsönzött neki. Mostantól négyévente komolyan megfontoljuk - gondoltuk -, hogy a politikai pártok kínálatából mi, állampolgárok melyik programról gondoljuk azt, hogy a legmesszebb viszi az országot, a közösséget, melyikkel épülünk jobban, és arra húzzuk be az ikszet. Vagy a keresztet.
Igazi, komoly szellemi kihívásnak gondoltuk a választást - és gondolják még most is sokan, akik például sok-sok internetes fórumon hirdetik, hogy értelmi cenzushoz kéne kötnünk az azon való részvételt. 100-as IQ alatt ne szóljunk bele az ország dolgaiba, maradjunk csak csöndben, igaz? (Felismerjük ebben a gondolatmenetben a szélsőbalos társadalommérnöki hozzáállást?)
Ilyen módon lehet például bölcs királyt választani, a képviseleti demokrácia viszont egészen másként működő rendszer. A képviseleti demokráciában ugyanis képviselőket választunk - embereket, akik más emberek érdekeit képviselik. Jól-rosszul, de képviselik. És, elvileg, minden embert megillet az a jog, hogy képviseljék - még ha hülye, akkor is, hiszen vannak jogos érdekeit; és ezeket az érdekeket egy jogállamban méltányolni kell, kifejezésüket pedig biztosítani minden emberi lény számára.
Nem volt kellemes a szembesülés a valósággal: a tizenharmadik, tizennegyedik havi nyugdíjígéretek, az ingyen BKV, az ingyen Malév mind-mind ennek a mechanizmusnak a konkrét megjelenési formái - bizonyos társadalmi csoportok bizonyos materiális érdekei konkrét politikai programpontok formájában jelennek meg. Nevezik ezt egyesek szavazatvásárlásnak, de szerintem az egy csúnya szó.
Az elképzelt tökéletes demokráciában viszont értelemszerű, hogy a kiskorúak sem maradhatnának választójog nélkül - hiszen ha így lenne, akkor felborulna a társadalmi rend, egy komplett generáció (pont az, amelyikre egy vagon kifizetetlen számlát fogunk hagyni) nem jutna politikai képviselethez, kvázicenzus áldozatává válna. Igen, épp ez a helyzet jelenleg.
A cenzus áldozatává vált generáció egyedei pedig amúgy minden egyéb szempontból jogképesek - ugyanúgy nem szabad őket megölni, mint a felnőtteket, ugyanúgy lehet ingó- és ingatlanvagyonuk, a törvény előtt teljes jogú állampolgárok - de mindnek van egy törvényes képviselője, aki helyette aláír, eljár, képvisel.
Persze, lehet vitatni, hogy ez a törvényes képviselő minden esetben helyesen, a gyerek érdekében jár-e el, a megfelelő iskolát választotta-e képességei kibontakoztatásához, megfelelően élelmezi-e, biztosítja-e a színvonalas lakhatást számára vagy nem - de azt, úgy gondolom, senki nem vitatja, hogy az az állapot, ahol mindegyik gyereknek biztosan van egy törvény előtti képviselője (többnyire vaamelyik szülő, ugye), aki felel érte minden tekintetben jobb állapot annál, mintha nem lenne. Jól-rosszul, de legalább szolgálja valaki egy-egy utód közvetlen és közvetett érdekeit, gondol a jövőjére.
Egy, csak egy terület az, ahol utódait nem képviselheti a szülő-gondviselő, és ez pedig épp a politika. Pedig érdekek itt is vannak - ráadásul akár jóval keményebbek is, mint máshol. Az, hogy egymás után több generáció képes fejenként több millió forintos államadósságot hagyományozni a szerencsétlen sorsú, felnőttségbe éppen belenövő fiatalokra, az bizony éppen e cenzus következménye lehet. Annak következménye, hogy nem ismerjük el a már megszületett emberi lények politikai képviselethez való jogát.
Ez a téma jó mérőeszköz lehet sokaknak arra, hogy leteszteljék: képesek-e első, zsigerből érkező gondolati reflexeiket racionális és tudományos érvek hatására megváltoztatni. Az emberek tekintélyes része egyesek szerint erre képtelen, én azonban optimista vagyok. Menni fog. Mennie kell, különben bele is pusztulhatunk.
