Az Index előde, az Internetto tulajdonképpen véletlenül, mégis törvényszerűen szakadt ki az ABCD című CD-ROM magazinból - de még így is sok-sok szerencse és még több szövetséges kellett ahhoz, hogy egyáltalán elstartolhasson.
A CD-ROM tündöklése és gyors halála
Nyírő András 1995 augusztusában azzal tért haza tehát a Balatonról, hogy onnantól az internetes újságírás érdekli; a projektre azonban számottevő pénzforrása nem volt (a kiadó egy jelképesnek szánt 200 ezer forintos keretet biztosított az első magyar nyelvű internetes újság első négy hónapjára, év végéig). Egyértelmű volt, hogy olyanokat kellett maga mellé állítania, akik ingyen is hajlandóak dolgozni, a kísérletezés öröméért.
Régi társa, Szakadát István csak nagyon rövid ideig lehetett természetes szövetséges, hiszen konfliktusuk, majd az ABCD továbbvitele elszakította. Akadtak viszont mások: Horváth Iván professzor például, aki az ABCD-n már korábban vendégként megjelent, és éppen nagyon érdekes kutatásokat folytatott az irodalmi szövegverziók és a hiperlinkelés relációiról. Irodalmi rovata Bábeli könyvtár néven az induló internetes lap egyik első biztos oszlopa lett.
Szintén vendégstátuszból lépett előre Uj Péter - róla később sokat hallunk még, ugye. Mi lenne, ha élő internetes közvetítést nyomnánk az augusztusi Diákszigetről? - mondta. Mobil kamera, -internet, vagy zeneközvetítési lehetőség persze szóba sem jöhetett, hisz nem voltak még ilyen számítástechnikai eszközök a placcon, főleg nem fesztiválközegre optimalizálva, így maradt az, hogy közvetlen benyomásait mobiltelefonon diktálta be Nyírőnek, aki otthon ült, gépe mellett. Ez volt az új lap egyik első tartalma, és mindjárt milyen friss és újszerű műfajban! Élő közvetítés! Máig kínzó kérdés viszont, hogy vajon olvasta-e valaki, mérésünk ugyanis akkor még egyáltalán nem volt (és visszajelzési lehetőség sem).
Barczi Imivel természetesen mi is hamar beugrottunk a nettó-buliba, ezért kellett, hogy legyen valamiféle számítástechnikai rovat, amibe írhatunk-dolgozhatunk (Cyber lett a neve). Bár az első hónapokban az ABCD-re tettünk mindketten nagyobb hangsúlyt, a nettós szerkesztőségi értekezleteket mégsem hagytuk volna ki soha. Valamiféle elmondhatatlan hangulat, lendület alakult ki minden héten kedden délután, a kiadó székházában tartott állománygyűléseken. Kezdtük megérezni az online újságíróságot: minden, amit csináltunk, azonnali hatást keltett, mintha csak tévében, rádióban dolgoztunk volna, és ez komoly előny volt a negyedévente kinyomott CD-ROM-mal szemben.
(A székház egyébként a Déli pályaudvar fölött díszelgő egykori Intranszmas irodaház volt. Sokan tudni vélik, hogy a hely a bolgár hírszerzés bázisa volt a rendszerváltás előtt, velünk egyidőben pedig az elvtársból frissen úrrá alakult Kapolyi üzletembert figyelhettük meg az alsóbb szinteken, energiaipari vállalkozásai osztoztak ugyanis az épületen a kiadóval.)
Hát így néztünk ki novemberre: figyelemreméltó az olvasóbarát hirdetésmegjelenítés, amit sok mai digitális kreatív ügynökség megirigyelhetne. Példás megoldásunk az volt, hogy nem terheltük túl a címlapot izgő-mozgó hirdetésekkel, hanem eldugtuk őket egy rovatba: kimondottan csak azok lássák, akiket az ilyesmi érdekel. (El kell, hogy mondjam, hogy amíg ez a megoldás élt - nem sokáig -, ez a rovat többnyire üres maradt.)
Viszont látható, hogy megjelentek már a későbbi idők nagyobb érdeklődést vonzó tartalmai: a Zsargon sorozat, amit Nyírő bevallottan az amerikai Wiredből emelt át (másfél évvel később a gyűjtést könyvben is kiadtuk), az Olvasó ír, ami a Fórum előzménye volt, hiszen itt gyűlt össze a későbbi fórumozó társaság kemény magja, és a Hét kérdése, amit nem más, mint a ma Galamust szerkesztő és vezető, de már akkor is menő újságírónak számító Mihancsik Zsófia szerkesztett.
Az Olvasó ír szinte az első napoktól kezdve fontos építőkocka volt - nagy durranás, gondoltuk, hogy a mi újságunk az összes olvasói levelet meg tudja jeleníteni, nincsenek terjedelmi korlátok. Az ehhez biztosított felületünk meglehetősen egyszerű - ma úgy mondanánk: letisztult - volt; egy beíróformba gépelhette az olvasó a szöveget, ami az elküldést követően rögtön megjelent, fordított időrendi sorrendben, a többi beírás fölött.
A magyar felhasználói tartalmat ezzel majdnem fel is találtuk, de az igazság az, hogy az interneten már jóval a web megjelenése előtt volt szervezett, magyar nyelvű tartalmat nagy mennyiségben előállító közösség, ami talán épp a mi indulásunk időpontjában volt a csúcson. Az Államokban dolgozó magyar kutató, Hollósi József szervezett és működtetett HIX néven (Hollósi Information eXchange) témákba rendezett, fórumszerű levelezőlista-csoportokat, több ezer felhasználóval. Feliratkozni ugyan sosem volt kedvem (ezért Józsitól utólag is elnézést kérek, nincs mentségem), de a sikerrel nem illik vitatkozni, így évekkel később közös CD-ROM kiadványon segítettem megjelentetni a HIX és a 97-től futó Index Fórum archívumát.
Saját Olvír-rovatunkba viszont gyorsan odaszoktam; hogy honnan, arról fogalmunk sincs, de elkezdtek gyűlni a legkülönfélébb emberek, és Nyírővel kettesben hamarosan nagyívű, egyeztetett virtuális machinációkat szerveztünk. Számos avatárt építettünk magunknak - közöttük volt olyan is, melyet közösen használtunk -, és elképesztő történeteket kreáltunk köréjük, melyek lényege az volt, hogy egy-egy szimpatikus vagy antipatikus (tökmindegy, nem?) olvasót félrevezessünk.
Ahogy sűrűsödtek az olvasói reagálások, úgy szaladtunk bele a ma már jól ismert, akkor viszont teljesen új problémákba. Széttöredeztek a beszélgetések, alig lehetett követni őket, és megjelent a szándékos rombolás is, nem lehetett tehát kikerülni a még ma sem százszázalékosan megoldott kérdést: moderálni kell valamiképp az olvasók beírásait. Saját bőrünkön kísérleteztünk ki minden zsákutcát, például az előzetes moderációt, és néhány furfangos technikai szisztémát, míg végül arra jutottunk, hogy valamilyen nem túlságosan irányított módon az olvasói törzsgárda kezébe adjuk a kulcsot, döntsenek ők saját ügyeikben.
Az első hónapok fejleménye volt, hogy Nyírőből kitört a marketingzseni: az Internetto bevezetését egy sor remek ötlete könnyítette meg. A Kattanj be! szlogen (figyeljük meg az erre gyártott pólót: az internetto.hu domaint be sem tudtuk jegyezni jó ideig, mivel csak cégeknek osztottak a szigorú szolgáltatók ebben az időben saját neves címet), a demószcéna névmárkázó trükkjének ellesése (iNteRNeTTo - így írtuk mindenhol a nevet, mert így bármilyen környezetben jelenik meg, a kis- és nagybetűk viszonya olyan erős vizuális hatást kelt, mintha a szöveg maga grafikus logó lenne), majd később egy másik, még nagyobb hatású szlogen (Az információtenger világítótornya), valamint néhány remek nyomtatottreklám-ötlet (kaptunk ingyenes megjelenéseket a kiadó más lapjaiban); a kezdetleges kampányokkal eluralt médiasivatagban mindez messze erőn felül teljesített, és egészen profi kezdeményezést sejtetett a tájékozatlan médiafogyasztó fejében. Miközben ennek a profinak tűnő szervezetnek egyáltalán nem is volt pénze.
Elindul a Hírlevél
Mindettől még azért előrehaladásunk megmaradt volna a tyúklépéseknél, ha Barczi Iminek nem ugrik be a Nyerő Ötlet, ami tulajdonképpen begyújtotta a rakétákat. Az ugyebár egyértelmű, hogy az internethasználók túlnyomó többsége akkor még valamilyen szakmai kapcsolatban állt a számítástechnikai iparral. Az is világos volt, hogy az új médiumon nagyon gyorsan lehet híreket szolgáltatni. Volt vajon akkor gyors informatikai hírszolgáltatás magyar nyelven, amely a világpiac történéseit azonnal elhozta az asztalunkra? Nem volt, hírverseny egyáltalán nem volt, az egyetlen játékost, a hetente papíron megjelenő Számítástechnika című újságot (ahol néha nekem is megjelent egy-egy cikkem továbbra is, és amit épp kiadónk, az IDG készített) semmi nem kényszerítette erőfeszítésre.
Imi ötlete tehát ennyi volt: minden héten küldjünk ki egy ingyenes hírlevelet emailben, amelybe beszerkesztjük az elmúlt hét legfontosabb informatikai híreit - egyenesen a világpiacról, hiszen ekkor már több hasonló amerikai hírügynökség ontotta a tartalmat. Az informatikai hírek mellett pedig az Internettón megjelenő újdonságokról is beszámolhatunk, ezzel stabilizálva a webes lap olvasottságát.
Az ötlet először nem sok jót hozott gazdájának, hiszen három hónapig teljesen egyedül, számottevő segítség nélkül kellett gályáznia, hogy összejöjjön a megfelelő mennyiségű tartalom a heti kiadáshoz. A megrendelői és olvasói számok növekedését figyelve azonban kiderült, hogy a munka egyáltalán nem hiábavaló, és tényleg eltaláltunk egy piaci rést. Amikor pedig Blumi elkezdett besokallni, Nyírő megkereste a Magyar Narancs informatikai szerzőjét, Bodoky Tamást, majd a nagyon fiatal Kiss Borit, más néven Moont (itt látható korabeli képünkön) - aki egyfajta magyar Uma Thurmanként lebegett be a szerkesztőségbe -, hogy szálljanak be egy nagyon szerény javadalmazás fejében a hírlevélírásba.
A két újonc belépésével új korszak kezdődött - innentől váltunk valóban internetes szerkesztőséggé. A hálózaton akkoriban szokásos eszközök az ő révükön kerültek közénk: hamarosan szerkesztőségi levelezőlistánk épült Intransz néven, a munkával kapcsolatban minden kommunikáció ezen folyt, emellett mindenki IRC-klienst installált, amin éjszakánként elképesztő chatpartikat folytattunk (1-2 százaléknyi tényleges lapszerkesztési tevékenységgel vegyítve), és hamarosan otthonosan mozogtunk a newsgroupok mai szemmel nevetségesen kis felbontású tartalmakat illegálisan megosztó szex- és pornócsatornáin is. Itt olvasható egy éppen akkoriban született (96 február!) Filmvilág-cikk Nyírőtől, melyben a szerző bevallja, hogy az internetes keresést Moon tanította meg neki.
A szintén nem túl idős, 23 éves Bodoky Tamás akkor már túl volt egy-két országos ismertséget hozó akción. Tamás szintén az István Gimnáziumba járt, mint én, nagyrészt ugyanazok a tanárok is tanították, de már a rendszerváltás időszakában; barátunk pedig 1988-ban, harmadikos korában úgy döntött, hogy belép a Fideszbe. Az iskola keményvonalas igazgatónője ezt nem tűrhette, ultimátumot intézett a renitens diákhoz: vagy felhagy az ellenzékieskedéssel, vagy nem fog leérettségizni. Tamás feladta és kilépett, de az országos sajtóbotrány valahogyan csak kipattant, és egy kis antikommunista hős vált belőle.
A már egyetemista fiatalember 1993-ban keveredett a Magyar Narancs környékére, teljesen véletlenül: első írásművének, egy Mongóliáról írt anyagnak keresett megjelenési helyet. A Narancs lehozta a dolgot, valami kis pénzt is fizettek érte, és azt az opciót kínálták még, hogy ha írni akar, írhat hozzájuk. Bodoky 1994-től a lap állandó külsős munkatársává vált, és bár viszonylag keveset értett hozzá, de rászállt az informatikára. A Narancsot éppen nem főszerkesztő, de Amerikából mentoráló Vágvölgyi B. András bátorította ebben - a tengerentúlon nem nagyon kellett magyarázni, mennyire fontos téma ez.
1995-ben, diplomázás után sorkatonaság következett volna Tamásnak, ezt viszont akkor már meg lehetett úszni polgári szolgálattal; kis ügyeskedés, és Bodoky máris az ELTE számítóközpontjában tölthette az időszakot. Eközben írt a Narancsnak, műsort vezetett a Tilos Rádióban, majd Nyírő megkeresésére Internetto-kötelékbe került, hírlevélírói és Cyber-rovatvezetői munkakörbe. Gyors, mozgalmas karrier.
Rádiózni kezdek
Lassan nekem is illett valamilyen eredeti tevékenységet kiötlenem a Nettóba, ehhez a ma RealNetworks néven ismert cégtől kaptam váratlan segítséget: 1995/96 fordulóján mutatták be a RealAudiót, az első olyan szerver-kliens szoftverrendszert, amivel internetes rádióadásokat lehetett kivitelezni. Kellett persze mindehhez egy akkoriban szokatlanul erős szervergép, és a Real fizetős szerverszoftvere; még szerencse, hogy került egy újabb szövetséges, egy kis netszolgáltató, az Írisz, ahol dolgozott néhány - nem túlzás - világszínvonal fölött produkáló hálózatszakember (például a tragikusan korán elhunyt, amerikai és orosz katonai műholdakat hekkelgető punkgitáros Artner Iván, a Tilos Rádió egyik megalapítója), egy éles eszű bizniszmen, Pórffy András vezetésével.
A technikát Íriszék szinte készen tolták alánk, nekünk csak a tartalmat kellett szolgáltatni hozzá, így 1996 januárjától rendszeresen gyártottunk kezdetleges beszélgetőműsorokat stúdiómban. A vendégek természetesen többnyire Internetto-szerkesztők voltak, de ha megkínoznak, sem tudok több témára emlékezni, mint a legelsőre, melyben egy új cyberscifi-filmet (Johnny Mnemonic) elemeztünk.
Benevezünk a világkiállításra
De 1996 nem erről volt nevezetes, hanem egy amerikai kezdeményezésről, amibe csodával határos módon sikerült beszállnunk. Az ötlet odakinn is alulról jött, de később számos szenátor, művész, közéleti ember (például a Dalai Láma és Laurie Anderson) is csatlakozott hozzá: rendezzünk virtuális világkiállítást az interneten. (A projekt még ma is majdnem teljesen elérhető a park.org címen.)
Egyetlen hazai webes tartalomfejlesztő csapatként nem nagyon volt alternatíva: vagy mi csináljuk ezt a dolgot magyar részről, vagy senki - már csak az volt a kérdés, miből. Az akkori kulturális államtitkárról, Török Andrásról kiderült, hogy nemcsak politikus, hanem vizionárius is; segítségével a Műcsarnok keretein belül a projekt hamarosan húszmillió forintot használhatott fel a virtuális nemzeti pavilon felépítésére. Az elkészült, meglehetősen gigantikus méretű kulturális tartalomhalmaz sokáig a kiadó szerveréről, a www.idg.hu/expo címen volt elérhető (aztán néhány éve valamiért megszüntették a közpénzen épült páratlan kultúrkincs elérését), erre linkeltek az Expo amerikai központjából is.
Mint látható, webdizájnban még nem voltunk a toppon, a látvány kicsit CD-ROM-os, de a grafikai elemek végülis szépek - két évvel később New Yorkban járva egy nagy Barnes & Noble könyvplázában igen jó helyen kiállítva találtam egy könyvet az Expóról, melyben bemutatják a teljes kiállítói mezőnyt, és a mi kivitelünk egészen kedvező kritikát kapott.
Pavilonunk felépítése a kisföldalatti megállóit használta metaforaként, ezekre fűztük fel a menürendszert. A bedolgozó szerzők listája nagyon hosszú és nagyon impozáns: alkotótársunk volt sok más mellett például a Fekete Doboz, Gerő András, Halász Péter, Horváth Iván, Rainer M. János, Szemző Tibor, Szőnyei Tamás, Sebő Ferenc, Szilágyi Ákos, a központi szerkesztőségben pedig ott volt Mihancsik Zsófia, Forgács Péter, Vágvölgyi B. András és Rényi András. A kivitelezést az ismert költő fia, a fiatalabb Bertók Attila végezte nagyrészt, felesége, Nun Zsuzsa tervezte a dizájnt, én pedig a hangmérnök voltam, hiszen rengeteg RealAudio zenével illusztráltuk az anyagokat (többnyire jogtisztátalanul). (A teljes impresszum ma is elérhető az archive.org-on, lementette a gépezet. Csekkoljuk a nevemhez kapcsolt remek emailcímet: 100324@compuserve.com)
A Pavilonnak igazi, komoly megnyitót tartottunk a Műcsarnokban, ahol ezzel párhuzamosan megnyitottuk az ország első internetkávézóját, a Proteát is is, négy géppel és egy 64 kilobites bérelt vonallal (a Datanet jóvoltából). A protokollműveletet maga az aktuális miniszterelnök, Horn Gyula abszolválta - figyelem, szenzációs utólagos frissítés: nem más, Fábry Sándor társaságában! -; mivel az Első Ember szemlátomást kicsit tétován nyúlt az egérhez, a mellette ülő Kiss Bori átvette a kezdeményezést. Később bátran nyilatkozta az offline sajtómunkás kollegáknak: "boldog vagyok, hogy Horn Gyula egerét húzogathattam".
Bár minden valószínűség arra mutat, hogy az expóprojekt szépen belendítette az Internetto szekerét is, mégsem zárult happy enddel: Nyírő alaposan elszámolta magát, és jóval több pénzt költött el gondolatban tartalomra, mint amennyi volt valójában, így jópáran az elvégzett munka után kifizetetlenül kellett, hogy maradjanak, és a szerkesztőség nem internettós része a kialakult helyzetben gyorsan szétszaladt.
Az első nyaralás, Zamárdiban
Nem úgy a maradék, mi 1996 nyarán egészen kézenfekvő módon a Balatonnál, Moon (Kiss Bori) apró nyaralójában ünnepeltük az egyéves fennállást - úgy huszonvalahányan. Ekkor már a csapatban volt a talán ha húszéves CyD, azaz Nemes Dániel, a stop.hu későbbi létrehozója, többszörös internetvállalkozó mint rendszergazda, Pogány György tévés szakember, Szemők Árpád, aki egy szegedi netszolgáltató, a Tiszanet kötelékében megcsinálta az első vidéki Internetto-mutációt, és egy magyarul is beszélő-író finn srác, Jyrki Halonen, aki a fejébe vette, hogy Finnországról, Finnországból ír a magyaroknak cikkeket, magyarul. És a kör napról napra bővült.
A közös nyaralás maradandó események egész sorát generálta le: ekkor zavartuk be például Nyírőt ruhástul a vízbe, mobil interneteszközökkel; a meghökkentő fotót évekig használtuk.
A találkozó Zamárdiban volt egyébként, és itt tártuk a többiek elé, hogy mérjük a lap látogatottságát: megjelent a mediános Hann Endre, és minden különösebb ceremónia nélkül bejelentette, hogy naponta átlag 2000 olvasónk van. Mérésének technikai alapja roppant egyszerű volt: a címlap bal felső sarkában egy 1x1 méretű képpontot helyeztünk el, ami a Medián szerveréről töltődött be, így egy rajtunk kívülálló, hiteles kutatóintézet tanúsíthatta hirdetőinknek, hogy hány alkalommal töltődik be az Internetto címlapja.
Mivel kiderült, hogy van miért dolgozni - hiszen olvasnak, nem is kevesen -, ott helyben nagyszabású terveket szőttünk: úgy éreztük, karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy villámgyors és szuperhatékony hírszolgáltatást nyújtsunk olvasóinknak, minél szélesebb témaspektrummal. Pedig még hosszú volt az út.
A 96-os Szigetet ennek megfelelően már technikailag egy fokkal magasabb szinten próbáltuk hozni: Uj Péter és Bodoky Tamás mobil eszközökkel járta a helyszíneket, és tudósított élőben a fejleményekről. Eközben én megszerveztem, hogy feljebb már bemutatott reklámpólónkat meg lehessen rendelni az újság címlapján; talán éppen ezzel született meg a magyar e-kereskedelem. Több száz darab kelt el belőle néhány nap alatt.
Végül pedig egy korábbi szolgálati közlemény, egyenesen a címlapról: új, viszonylag nagy teljesítményű, spéci szervert kaptunk 1995 decemberében egy barterpartnerünktől, neve a világítótorony-reklám nyomán Lux lett - erről nézte a továbbiakban az Internettót a közönség. Pár hónappal később beruháztunk egy kis PC szerverbe is (ha jól emlékszem, 386-os Intel processzorral), ez szolgálta ki a későbbiekben a szerkesztőség egyéb igényeit, például a belső levelezést, egészen a lap bezárásáig. A kis masinát a scifirajongó Ijon (Harajda András) Pirxnek nevezte el - évekig ebből a két gépből állt az Internetto szerverparkja.
