Innen nézve nem sok kockázatot látok abban, hogy azt írjam: 2006 volt az Index legsűrűbb éve. A felfordult közélettel is volt dolgunk bőven, közben pedig szép csendben váltót állítottunk, és új alapra helyeztük a lap koncepcióját. Elindult a mai Index kialakítása, de a változássorozat befejezése áthúzódott a következő évre.
Előzmények: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14
Kommentben hiányolta valaki az előző év krónikájából a pénzügyi híreket, felróva nekem, hogy csak akkor jöttem ilyesmivel elő, amikor nehezen ment a cégnek, és az anyagilag is szupersikeres 2005-ös évről bezzeg hallgatok. Hát, az a helyzet, hogy ez részben tényleg igaz, 2005-öt már szép nyereséggel zártuk - viszont a másik oldalon ott volt a múlt nehéz öröksége, amit folyamatosan törlesztgetnünk kellett. A rettenetes, sokszázmilliós buktát hozó DPG-bevásárlás kapcsán sorban vesztettük a pereket - mindegyik többtízmilliós kifizetni való kötelezettséggel zárult számunkra -, és például ekkoriban vesztettük el azt a munkaügyi pert, ami még Csepi Lajos egyik szabálytalan 2001-es műveletéből következett. Lajos azonnali hatállyal, végkielégítés kifizetése nélkül rúgta ki a megörökölt, egyébként valóban teljesen alkalmatlan pénzügyi vezetőt, aki természetesen beperelt minket, és a 2001-ben megspóolt néhány millió forintunkért pár évvel később majdnem harmincmilliót kellett kifizetnünk a munkavállalónak, aki csak a pereskedésben volt ügyes.
2006 elejének meghatározó híre az itthoni internetpiacon az volt, hogy eladó lett az Iwiw. A mostanra nagyrészt teljesen elsorvadt közösség hatalmas fejlődésen ment keresztül a 2002-2006-os időszak alatt, és bár az első pár felhasználójuk szinte mind közülünk került ki, akkor sajnos nem tudtunk velük komolyabban együttműködni, hiszen magunkat is alig bírtuk életben tartani. Ők pedig kábé két év lassabb építkezés után húztak egy igazán nagyot: elkezdtek emailes emlékeztetőket küldeni felhasználóiknak minden olyan változásról, ami érintette őket. Ez a kicsit idegesítő megoldás hatalmas robbanáshoz vezetett - regisztrált felhasználóik száma pillanatokon belül megsokszorozódott, és villámgyorsan lehagyták az addigi legnagyobb közösségi platformot, vagyis a mi Fórumunkat.
2006 eleje épp a megfelelő időpontnak tűnt az Iwiw néhány tulajdonosa számára, hogy a lehető legjobb árat kérjék el a szolgáltatásért: már milliós kör használta napi rendszerességgel az oldalt, de még volt növekedési lehetőség a reménybeli új tulaj számára is, és vevőként már három nagy cég is szóba jöhetett - a sokszázmilliós tervezett vételárat az Origo és a Sanoma mellett immár a tőkeerős tulajdonosi háttérrel bíró, terjeszkedést tervező Index is képes volt kifizetni.
Az év elején Siófokra vonultunk két napra az Index-vezérkarral, ahol a tervezett stratégia volt a napirend mindössze, és én írtam meg hozzá a hatoldalas problémafelvetést; ezt kedvenc címem gyurcsányista mashupjával (Fordulat és reform száz lépésben) vezettem be. Az alapfeladat nekem egyértelmű volt: az Index működését teljes erővel közösségi irányba kell fordítani, a hagyományos nagymédia-típusú működés, amihez eddig inkább idomultunk, vészesen elavult, odakint az egész netpiac a webkettes dolgokról szól, a növekedés lehetősége ebben van, és a hirdetési bevételeket is csak ezen a módon lehet majd hamarosan hatékonyan megszerezni. Ráadásul ez a terület nekünk egyáltalán nem idegen, az Indexnek komoly közösségi hagyományai vannak, amiket csak feléleszteni kell - ezt a piacot évekig vezettük, és csak nemrég csúsztunkle a második helyre.
A dolgozatban nem kíméltem a csapatunkat sem, amire egyébként minden másnál büszkébb voltam - bedrótozott Lenin-fiúknak neveztem magunkat, akik belemerevedtek a saját sikerükbe, a saját megmondószerepükbe. Ekkor ugyanis gyakran már nemcsak a nagypolitikának, hanem a saját olvasóinknak, magánlevelekben is az újság lapjain remekül megélő pimasz, nem kicsit arrogáns hangon szóltunk vissza, ha észrevételeztek valamit. A végre-valahára megérkező sikerektől, az országos ismertségtől elszaladt velünk a ló, és a kontraszt élességét eközben az adta, hogy a világ valójában egész másfelé ment.
Nemcsak önostorozást, konstruktív javaslatot is kaptak a vezetőtársak a hat oldal második felében: a munkacímmel csak nagybetűs Platformként emlegetett új rendszer egyetlen, közös beléptető rendszerrel tenné lehetővé összes közösségi szolgáltatásunk - így a Fórum, a hamarosan elinduló Blog.hu, a levelezés és az egyelőre iPhone néven (az Apple mobilja ekkor még sehol sem volt) emlegetett internetes telefonszolgáltatás használatát. Ebből alakult ki később az IndaPass - de addig még várt ránk egy-két fordulat.
Például az, hogy Vaszily bejelentette, hogy a tulajdonos egyetért, így valóban versenyezhetünk az Iwiwért, licitálhatunk rá. A lehetőség enyhén szólva is feldobta a társaságot, hiszen az Iwiw közönségét megszerezve egyszerre biztos piacvezetők lehettünk volna - és ekkor értelemszerűen az Iwiw-adatbázisra alapoztuk volna a Platform megszervezését.
B tervnek maradt meg az általam javasolt változat, hogy a Fórum felhasználói adatbázisát tegyük meg kiindulópontnak, hiszen ez nagyságrendileg azonos méretű az Iwiwével - egy nagy különbség viszont volt köztük: míg az Iwiw valós felhasználói nevekre épült, valós demográfiai adatokkal, addig a Fórum jórészt kitalált álnevekre, nickekre alapozott.
A januári eseményen született még egy kisebb döntés, ami megvalósult - a Celebhatározóként emlegetett, most HCDB néven ismert Velvet-projektről -, és egy másik, ami nem valósult meg: a Totalcar gyorsan sikeressé váló Népítéletét más területekre is ki szerettük volna terjeszteni,például mobilkészülékekre, televíziókra, egyebekre. Mivel azonban konkrét felelőse egyelőre nem lett az utóbbi feladatnak, így szép gyorsan el is aludt.
Szintén januári fejlemény, hogy megérkezett az Indexbe Gazda Albert, az Origo jelenlegi főszerkesztője - nálunk pedig akkor gazdasági rovatvezetést vállalt.
Végre elindul a Blog.hu
Blumiék 2005 augusztus-szeptemberében gyors, egyhónapos indulást ígértek - de a Blog.hu sem volt kivétel az informatikai fejlesztések szokásos határidőtartási betegsége alól, így az átadás csak csúszott, csúszott, a konfliktusok pedig egyre csak szaporodtak körülötte, ami egyáltalán nem volt jó jel. Az egyik feszültségi pont Vaszily Miki volt, aki ugye éppen ezzel a folyamattal párhuzamosan érkezett a céghez vezérigazgatni, és nem nézett ki túl jól, hogy rögtön az első nagyobb projektje több hónapos késést szenved.
A másik feszültséggócot mi magunk tettük a rendszerbe azzal, hogy Szily Lacit neveztük ki a majdan felépülő blogbirodalom tartalmi vezetőjévé; elsősorban azért, mert őt érdekelte a szerkesztőségben a legjobban ez az egész. Vele párhuzamosan maradt Blumi a technikai főnök, aki a feladatát viszont nem tudta túl szűken értelmezni - ő is egy kis webkettes guru volt már akkor, saját, sikeres blogokkal, tehát erősen érdeklődött a tartalom irányába is.
És nem utolsósorban: hamarosan Uj főszerkesztőnél is elpattant valami, és egy emlékezetes, drámaian riadt levélben próbálta más vágányra téríteni a webkettes Index-vonatot. Jobbkeze, Kardos Gábor ekkorra már teljesen önállósította magát, és szinte teljes erővel a szolgáltatásfejlesztés ügyein ügyködött, sokszor kényszerűen hanyagolva a lap körüli tennivalókat. Én teljes erővel a közösségi fordulatot hirdettem, és az újság minél több tartalmi egységét szerettem volna mihamarabb blogba kiexportálva látni - ebben a radikális vízióban viszont szinte csak ellenfelem volt a cégen belül, hiszen az újságírók többsége (akkor még) szerette volna magát világosan megkülönböztetni a jöttment bloggerektől, a kereskedelmi osztály pedig kimondottan rosszul volt az ötlettől, hiszen épphogy, nagy nehezen bevezették és elfogadtatták az Index oldalait a reklámpiacon, most máris továbblépnénk innen, ez borzasztó perspektíva volt nekik.
Uj Péter drámai levele tehát elsősorban azt sugározta, hogy eléggé egyedül maradt - pedig nem is jelent meg minden félelme ott, akkor, abban a két és fél oldalas kiáltványban. Rengeteg mindenben igaza volt egyébként - az internetes telefonszolgáltatáshoz én sem fűztem semmilyen reményt, azt Kardos tolta nagy erővel -, és a záró javaslata sem volt ésszerűtlen: álljunk meg egy picit, gondolkodjunk, és ha valóban a közösségi média felé szeretnénk menni, akkor definiáljunk élesen egy víziót, majd folytassuk az egészet egy vállalatszervezeti reformmal.
Hát, egy óriásvállalat biztos így csinálná, az Index akkor azonban egy ilyenbe bele is halt volna, még ma is a reform egy újabb fejezetének részleteit tervezgetnénk. Ehelyett inkább megnyugtattuk Pétert, és gyorsan továbbtoltuk a folyamatokat, még nagyobb erővel - az első komoly mérföldkövet már februárban elértük, többé-kevésbé el tudott indulni a Blog.hu motorja, ami az év hátralevő részében alapjaiban változtatta meg a játékot, amit mi és konkurenseink űztünk.
A februári Index-címlapon még nyoma sem volt a dolognak, de hátul csendben, szép sorban átköltöztettük a legnagyobb szerkesztőségi blogokat az új motorra: mozdult a Tékozló Homár és a Comment:com, a kultúrrovat közelében lévő emberek Csáp Géza néven indítottak könyves-zenés-filmes blogot, Uj Péter pedig most már nagy lelkesedéssel vetette bele magát Gazda Alberttel és néhány külsőssel az első borblog, a Művelt Alkoholista szervezésébe. Szabó Gergő a Hírbehozóból pedig új blogot prezentált, a Webisztánt - ezzel megalapozott egy új hagyományt, egy hosszú blogsorozatot, az -isztán végű blogokat (a dolog végül paródiába fulladt,és hetekig hülyítettük egymást mindenféle isztánnal). Én is aktivizálódtam, a Homárra és a Csáp Gézára is kértem írásjogot, valamint február 3-án ezzel a poszttal elindítottam az elektronikus zeneeszközökről szóló MIDI blogomat, ami ma, hét év után is aktív, szinte naponta írok bele. Ugyanebben az időben rábeszéltem az akkor még papíron nyomuló ufis barátainkat, Balogh Ákost és Ablonczy Bálintot, hogy indítsanak csapatukkal egy bloghus blogot is, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egész jól bejött, az Ufi blognak pár héten belül már több olvasója volt naponta, mint papíron havonta. Ebből lesz később a Mandiner, de addig még ebben a történetben is lesznek csavarok.
A blogketrec végül június közepén jelent meg a címlapon - első formájában még egyáltalán nem úgy festett, mint most, nem konkrét posztajánlókból állt, csak néhány prominens blog címéből és linkjéből. Első helye a címlap felső részén, a bal hasábban volt - itt eddig mellékprojektjeinket - Totalcar, Velvet és hasonlók - promótáltuk, bár egy ideje már belekevertünk néhány ősi blogot (Homár, Comment) is a kínálatba. Júniustól azonban elkülönítettük őket, a képen látható módon.
De vissza még márciusra, mert van mire: sok-sok év után kiszállt a cégből Keki, vagyis Kéki Balázs, vezető fejlesztőnk és alapemberünk, korábbi tulajdonostársunk, akivel majdnem az Internetto eleje óta együtt dolgoztunk. Keki minden fejlesztésünkben benne volt, és nagyjából úgy tűnt, hogy bármit meg tud oldani, kiszállása így egy pillanatra elrémített bennünket, mert rengeteg tervezni- és programoznivalót láttunk magunk előtt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Kekit az utolsó hónapokban, - talán években is - már nem motiválta úgy az Index fejlesztése, mint addig, így a munkában sem vett részt már kétszáz százalékon.
Új feladata viszont igazi nemzetközi szupersztárság: Nick Denton szerződtette a Gawkerhez, és létre kellett hozni az akkor már messze legnagyobb amerikai bloghálózat budapesti fejlesztőközpontját. A dolog sikerült neki, ma is ezt csinálja, egy pompás ötödik kerületi irodában, egy nagy csapat régi indexes között.
Márciusban még egy izgalom: Vaszily Miki - tulajdonosi felhatalmazással - tárgyalásba bocsátkozik a Pesti Est tulajdonosaival, egy esetleges felvásárlásról. A piacon rendkívüli erejű hír lenne, ha magunknál tudhatnánk a nagy múltú. legendás programmagazint: komoly, milliárdos összeget ígérhettünk érte, megegyezés azonban végül mégsem születik. Egy év sem telik el innen számítva, és az Est gyakorlatilag becsődöl, tulajdonosai szinte mindent elvesztenek, a lap kiadása pedig az Econethez kerül, az eredeti értékhez viszonyítva fillérekért.
Választ az ország
Míg mi a cégünket kormányoztuk egy új irányba, az ország belefutott minden idők legostobább választási kampányába. Rosszabbul élünk, mint négy éve - állította ellenzékből a Fidesz, de erről mindenki tudta róla, hogy nem igaz; a kormányoldalról pedig elsősorban az óriási kamuzás a kirobbanóan sikeres magyar gazdaságról, no meg a tényleges adatok kozmetikázása, eltitkolása jut az eszünkbe. A kirívóan nagy, de legalább vicces baromságok gyűjtéséhez új mellékletet indítottunk Pufajkás Turul címmel, ami akkora siker lett, hogy végül 2008 végéig nyomta a mögötte dolgozó lelkes stáb. Amikor vége lett, akkor sem lett vége igazán, hiszen átvette a helyét a Barcs Miklós (Flash zenekar) szövegíró fejéből kipattant dalcímet elkölcsönző Képviselő Funky, ami hasonló alapelven, de még rövidebb és még nagyobbat csattanó poénokat és mémeket közöl.
Az Indexet olvasó, akkor már igen népes - de azért még mindig nem milliós - közönség persze egyik oldal meséit sem kellett, hogy elhiggye, mivel az újságunkból inkább többé, mint kevésbé, de kábé hiteles képet kaphatott az ország meglehetősen borzalmas és pénzügyileg kiszolgáltatott helyzetéről; ahol viszont egyáltalán nem az volt a probléma, hogy rosszabbul élnénk - sőt. Mulattató, hogy egyes szocialista politikusok a Gyurcsány-csomag után elő próbálták vezetni azt, hogy a rettenetes helyzetről pont a választást követő reggel, vagy még azon az éjszakán értesültek. Hát, kedves hölgy és uraim, kellett volna több Indexet olvasni.
Annak viszont, hogy nem álltunk be a Gyurcsányt ajnározó baloldali lapok sorába, lett egy vicces következménye: a balliberális közvélemény az Index jobbra tolódásáról kezdett beszélni, majd cikkezni. Ezzel párhuzamosan pedig, az egyre hatásosabb címlapszerkesztés és címadás eredményeként az Index bulvárosodása volt a rólunk szóló beszélgetések másik fő témája, ha pedig a két vélt folyamatot együtt elemezte le egy-egy önjelölt médiatudor, az erről szóló írás biztos, hogy megcsinálta a másnapunkat.
A választási közvetítést addig soha nem látott apparátussal, és egészen új megoldásokkal készítettük elő, majd bonyolítottuk le - e link mögött az óriáskígyó hosszúságú listán csak a cikkeket és híreket látjuk. De természetesen a szokásos percrőlpercre-tudósítás sem maradhatott el sem az első, sem a második fordulóban (történetünk során már a harmadik országgyűlési választást követjük ilymódon), a gyorshírek sorát az eredeti verzióban álkommentekkel törtük meg. Tóta egy elképzelt agymosott jobboldali szavazót, én pedig a hithű MSZP-st testesítettem meg, és ennek megfelelően, az ő sztereotípiáiknak megfelelően örültünk vagy bánkódtunk egy-egy hír után egy rövid bekezdésben.
TBG, aki ekkor még mezei újságíró volt, nem videós, elképesztő vicces videóval robbant a mozgóképvilágba: egy pici kamerával kereste fel a pártfőhadiszállásokat, és az eredményből ezt a korszakalkotó videót vágta társaival. Ebben robbant be a köztudatba a Fidesz kőbányai csillaga, Rostás Teréz ("annyira bíztam Uj Péterben"), az MSZP névtelen hőse ("- Viktória!, - Milyen Viktória, Orbán Viktória?"), a szocik felejthetetlen éneklő-táncoló közönsége ("Gyere bátran, Magyarország!") és egy-két országos politikus felejthetetlen performansza is emlékezetes maradt. Ma, hét évvel később is kihagyhatatlan szórakozás. Főleg úgy, hogy ismerjük a folytatást.
Más viszi az Iwiwet
Májusban eredményhirdetés: bár minden információ szerint mi ígértünk többet érte, mégis az Origo veheti meg az Iwiwet, így tetemes előnyre tesz szert velünk szemben. Én akkor ezen már egyáltalán nem szomorkodtam: a jogi és a technikai átvilágítás során is számunkra szinte kezelhetetlen kockázatok derültek ki a céggel kapcsolatban. De volt egy másik, sokkal nyomósabb okom is: elképesztő arányban indult növekedésnek egy Magyarországon akkor még szinte teljesen ismeretlen amerikai közösségi hálózat, a Facebook felhasználói tábora a januártól eltelt idő óta.
Bár Kardos és Vaszily nagyon szeretett volna győztesként befutni az Iwiw-csatában, mi Uj Péterrel az utolsó néhány megbeszélésen már inkább óvtuk az Indexet az ügylettől, és éppen a Facebookra hivatkozva. Látszott, hogy ez egy olyan dolog, ami nincs nyelvhez, országhoz kötve, és ha valaki jól csinálja, letarolhatja az egész világot. Előtte már a MySpace átmeneti sikere is erről szólt, de a Facebook még inkább pontosan ugyanazt csinálta, mint az Iwiw, még inkább jobban, és még sokkal több erőforrással, mint a rosszul eladott MySpace.
Bár még csak jó, ha pár ezer magyar regisztrált volt a Facebookon, de akkor már valószínűbbnek tűnt, hogy ők lesznek a végső befutók. Így is lett, az Iwiw a technikai konszolidációt követően, néhány jó év után végül elhullott az egyenlőtlen küzdelemben.
Vesztjük a pereket
A lap növekvő jelentőségét jelezte, hogy egyre többen perelték - többnyire baromságok miatt. A választás után nem sokkal - pár nap különbséggel - két olyan pert is elveszítettünk, amelyeket azóta is emlegetnek a sajtójogi konferencia-kerekasztalok. Előbb az MSZP-s Keller László kedvéért döntött úgy a bíróság, hogy nem köteles eltűrni a kicsit infantilis, egyébként teljesen tét nélküli Keller-killer szójátékot. Keresetének lényege az volt, hogy az Index jogi képviselője bizonyítsa be, hogy ő megölt valaha, valakit. Ha nem, fizessünk, mert hamis tényt állítottunk. A szemmel láthatóan nem ezen a földön járó bíróságok képesek voltak valóban hamis tényállításnak ítélni ezt a bohóckodást, és elmeszeltek bennünket.
Még durvább eset volt a Mitnyan-per, amelyben végül kétmillió forintot nyert el tőlünk az egykori fideszes polgármester, akit azóta már a saját pártja is rég eldobott. Emlékezetes eset volt, amiről ő elhíresült: a XII. kerületi polgármesteri hivatalban öltözködési utasítást adott ki, amelynek egyik lényeges megállapítása az volt, hogy csak az a nő vehet fel miniszoknyát, akinek jó lábai vannak. Csak a fél ország háborodott fel ezen az ostoba, oktalan macsóizmuson, az Index részéről pedig Tóta W. vett elégtételt parádés publicisztikában, melynek kiolvasható lényege az volt, hogy minden szépség relatív, és lehet, hogy valakinek éppen Mitnyan feje nem tetszik; akkor mi legyen, húzzunk rá zacskót? (Az írás sajnos nincs már fenn, el kellett távolítani.)
A jogvégzett bíróságok ismét nem voltak a helyzet magaslatán, és képtelenek voltak az előttük fekvő szöveg értelmezésére, bár az ítéletek indoklásából kiderül, hogy megpróbáltak irodalmárkodni. Egy egészen hihetetlenül arcátlan eljárás részei lettünk, amelyben az akkor még polgármester Mitnyan tanúkat idézett be, akik eskü alatt vallották, hogy a cikk elolvasása következtében a szegény érintett milyen komoly lelki károsodásokat szenvedett. Első fokon még csak 850 ezer forintra, majd másodfokon, jogerősen kétmillióra büntettek bennünket, a tárgyalásról szóló helyszíni tudósítás itt olvasható.
Ennyit azokról, akik szerint még komolyabban meg kéne regulázni a sajtót. Persze. Hadd legyen még könnyebb dolguk a politikusoknak, ugye?
Költözünk
Nagyjából a Wallis-korszak lezárultától kezdve folyamatosan napirenden volt a cég elköltöztetése. A Wallis-biztosította irodaépületet addig tudtuk kedvezően bérelni, amíg ők tulajdonosok voltak, amint egyszerű bérlőkké váltunk, az árazás kicsit megváltozott. Az új tulajdonos - vagy tulajdonosok, akkor még nem tudtunk semmi biztosat - mindenesetre tőkeerősnek mutatkoztak, így elvileg nem kellett, hogy gondot jelentsen ez a művelet. Mégsem volt semmi sem egyszerű: még jóval a válság előtt voltunk, így a pesti irodaházak egész jól ki voltak adva, ráadásul az áruk sem volt éppen alacsonyan - mi pedig sokan voltunk, és sok helyre volt szükségünk. Ráadásul jól megközelíthető, lehetőleg metróállomás közelében fekvő épületre volt szükségünk, a belvárostól nem túl messze, hiszen a rengeteg, mozgó munkát végző tudósítónk taxiköltségben gyorsan be tudja hozni a különbséget egy belső és egy külső területen lévő iroda között.
Keresgéltünk, nézegettünk, de hónapokig egyetlen használható ötletünk sem volt. Végül egyszer csak jelzés érkezett a tulajdonos irányából 2006 elején - akiről ekkor már nagyjából biztosan tudtuk, hogy a Vajda-Mong páros által előrejelzett Spéder Zoltán volt -, hogy leelőlegezett egy épületet számunkra a hármas metró Ecseri úti megállójánál (ő nem tudta, de alig párszáz méterre az Origo akkori szerkesztőségétől amit az ottaniak kivétel nélkül borzasztóan gyűlöltek).
Megnéztük - egy jó nagy duplaház volt, a nyolcvanas években építették, és rettenetes állapotban volt. A teljes felújítás be lett ígérve, az nem volt gond - az viszont már igen, hogy félórányi járóföldre egyetlen ingyenes vagy fizető parkolóhelyet sem találtunk; annál több használt és eldobott gumióvszert, mivel a környék akkoriban eléggé erősen meg volt fertőzve az utcai prostitúció által.
Közöttünk egy apáca sem volt, de erre azért mégiscsak vétót kellett emelnünk - a mi munkánkat ebben a környezetben képtelenség elvégezni. Ezen volt egy kis vívás, mert az épületre tényleg kifizettek már egy komoly előleget, mielőtt megkérdeztek volna minket, de végül győzött a józan ész.
A következő komoly ajánlat már a megoldás volt: Újpest központjában, az Árpád úton szerzett Nobilis Kristóf egy szintén dupla irodaépületet (a képet a házról innen kölcsönöztem, köszönöm). Újpest mint helyszín a többieknek nem jelentett egyértelmű előnyt (finoman fogalmaztam), nekem viszont családilag és focicsapatilag bejön, így volt egy erős szavazatom mellette - bár gyerekbetegségek itt is voltak.
Ezt az épületet nem is olyan régen húzták fel, kivitelezése mégis a nyolcvanas évek elejének színvonalát idézi - de egyáltalán nem volt lelakva, területeinken az első bérlők voltunk. Parkológondja hálistennek nem volt, alá ugyanis mélygarázs épült, de annyira szűk beállókkal és fordulókkal, mintha a Trabant-korszakra tervezték volna. A belső kialakítás is elég bénán sikerült, a belmagasságok a lakótelepi sztenderdek alatt maradtak, a vécék egyenesen a dolgozótermekből nyíltak, és nem elég, hogy szárnyanként csak egy-egy lift épült a sokszáz embernek, ráadásul még a lépcsőház is inkább tűzlépcsőnek volt nevezhető. Mindezek ellenére megkönnyebbülten vettük birtokba a házat augusztusban - a környék városias volt, sokféle étkezési és kávézási-sörözési opcióval, és az ablakból rá lehetett látni a Megyeri úti focipályára.
De vissza még a nyár elejére: júniusban egy fantasztikus könyvkritika Szily Lacitól: Debreczeni József frissen megjelent Gyurcsány-könyvét ismertette parádés technikával. A könyvet úgy egy hónappal később én is elkérem olvasásra - Debreczenihez van egy sajátos kapcsolódásom ugyanis. Úgynevezett nemzeti liberális korszakában egészen tűrhető politikusnak tartottam, és a kétezres évek elején, egészen véletlenül, de beleszóltam az életébe. Az ATV-t akkor még nem a mostani tulajdonosi kör birtokolta, hanem egy régi barátom, ismerősöm, akivel pont akkor futottam össze, amikor levette Bayer Zsolt és Lovas István hírhedt Sajtóklubját. Nincs-e ötletem jobboldali műsorvezetőre, kérdezte, akivel nem fut bele ekkora botrányba, mint azokkal a fenegyerekekkel, felkészült és nyugodt, képernyőn meg tud jelenni. Talán a Debreczeni? - kérdeztem vissza akkor bizonytalanul, amire egy felcsillanó szem volt a válasz, és a rákövetkező héten már ő ült a műsorvezetői székben.
Könyve kapcsán viszont újabb akaratlan politikai csapásba keveredtem bele - a tusnádfürdői táborozás előtt pár nappal ugyanis meglátta a kezemben a kötetet a Fidesz-szóvivői pozícióból már hónapokkal azelőtt eltávolított Révész Máriusz, és megkérdezte, hogy mi a véleményem róla. Elképesztő, válaszoltam, ez a fickó képes volt beismerni, hogy ő találta ki a huszonhárommillió romános riogatást, a magyar politika talán legszemetebb kampányát. Máriusz erre izgatott telefonálásba kezdett - és valóban, nem volt senki a Fidesz-vezérkarban, aki olvasta volna a könyvet, és tudott volna az önleleplező beismerésről, így gyorsan kimásolta belőle az inkriminált oldalt, amit főműsoridőben, Orbán Viktor előtt olvastak be a színpad előtt a táborban összegyűlt ezreknek.
Őszöd után és előtt
Ahogy rakom össze a részeket, szinte minden szál a szeptemberi zavargásokhoz vezet a memóriámban - és van még bőven belőlük. Júniusban például bajnoki döntőt játszott az Újpest és a Videoton focicsapata a Puskás Stadionban. Tizenötezer újpesti szurkoló jött ki a remélt bajnoki címet ünnepelni, velük szemben úgy ezer fehérvári a stadion kanyarszektorában. Én a középső karéjba helyezkedtem, alattam pár sorral az Origo vezérkara, Nádori Péter és Weyer Balázs szurkolt. A meccs számunkra borzasztó rosszul alakult, vezetés után végül elvesztettük a csatát, a tőlünk távol lévő ellenszurkolókkal azonban nem tudott kialakulni semmilyen konfliktus.
Nem annyira a rendezvényt biztosító, borzasztó rosszul vezetett rendőrökkel, akik rendkívül provokatívan viselkedtek, már a meccs közben gyakran működött a könnygázspray, fújták, akit értek, felnőttet, gyereket, noha rendbontást egyikünk sem látott. Az óriási, ezres nagyságrendű létszámú rohamcsapatok végül a mérkőzést követően egyszerűen szétkergették a tizenötezer nézőt, mi is futva menekültünk.
És itt történt az a ma már sajtótörténeti eset, hogy az ismert sajtófotóst, Éberling Andrást, aki folyamatosan dokumentálta a nyilvánvalóan jogellenes oszlatást, az egyik karhatalmista fejbe vágta. Szerencsétlenségére viszont egy másik kollégának sikerült épp ezt az ütést dokumentálnia fotón, amiből óriási botrány kerekedett - felelős viszont egy sem.
Az őszi rendőri machinációk majd újabb kérdéseket fognak felvetni a tárgyban: miért nem tudják majd megvédeni a tévészékházat párszáz garázda ellen szeptemberben, ha júniusban a tizenötezres meccsközönséget még gond nélkül szét tudják verni?
Őszödöt vetítette elő egy másik esemény is, Gyurcsány Ferenc látogatása a Szeretem Magyarországot klubban. Ezt a társaságot egy évvel azelőtt a szigetes Gerendai Károly szervezte össze barátaiból, üzletfeleiből, pártszimpátiától függetlenül, ide kapott meghívást a régi-új miniszterelnök a győztes választást követően szinte azonnal.
A találkozóra a Vista éttermében került sor a Paulay Ede utcában, augusztus 17-én, a klub valóban vegyes közönsége előtt - tévedés az a jobboldali lapokban előkerülő feltételezés, hogy csupa baloldali ült ott a körben. Bizony, fideszesek is szép számmal érkeztek, még a vezérkar kommunikációs stábjának közeléből is.
Gyurcsány elképesztően jó fej volt és laza, viszont én egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mennyire... óvatlan? - talán ez még nem is elég jó szó annak a visszaadására, hogy milyen magas labdákat adott fel olyan ismert arcok társaságában, akikről köztudottak, hogy politikai halálos ellenfelét erősítik. Ha akkor és ott valaki hangfelvételt készít a beszélgetésről - mondanom sem kell, hogy semmilyen ellenőrzés, motozás nem volt -, akkor ma egyáltalán nem ismernénk az őszödi beszédet, helyette a Paulay Ede utcai beszéd került volna a történelemkönyvekbe. Mivel tartom magam a klub elvéhez, hogy ezekről a beszélgetésekről semmi nem kerül nyilvánosság elé, így most, sok év után sem árulok el az ott elhangzottakból semmit sem, csak egy rövid célzást engedek meg: egyáltalán nem lepett meg később, hogy párttársai az őszödi beszéd kiszivárogtatásával végülis megbuktatták saját vezetőjüket, mivel Gyurcsány ott, akkor, azon a helyen, szinte idegenek előtt is nagyon furcsán beszélt róluk.
Augusztus 20-án viszont már igazi Őszöd-főpróbát tartott a béna államvezetés: a tűzijátékra lecsapott egy egyáltalán nem váratlan, több órával előre jelzett, soha nem látott erősségű vihar, és a fél város letarolása mellett öt ember életét is elvette. Bár a csapás a tűzijáték első felében érkezett, nem akadt egy illetékes sem, aki leállította volna a rakétákat, így halottainktól ünnepi durrogtatás közepette sikerült elbúcsúznunk.
Én magam is ott voltam, ráadásul a Dunán, egy hajóban, az akkor még kicsi gyerekeimmel, és valóban rendkívüli élmény volt az egész, beleértve, sőt kiemelve azt az egy-két percet, amikor nekünk, ott úgy tűnt, hogy egyáltalán nem valószínű, hogy meg lehet úszni a helyzetet élve. Az észak felől érkező villámlás távolról teljesen úgy nézett ki, mint a Függetlenség napja című filmben az ufók érkezése, és úgy ért el hozzánk, hogy szinte észre sem vettük: az egyik pillanatban semmi, a következőben pedig mintha medencéből szálltunk volna ki. Hajónk ablakai mind kitörtek azonnal, így sehova nem tudtunk elbújni a soha nem tapasztalt erősségű szélvihar és a felénk repülő különböző tárgyak - pezsgőspoharak, üvegek, egyebek - elől, és kapaszkodót kellett keresni egyáltalán ahhoz, hogy minket és a gyerekeket ne sodorjon el az irtózatos erejű légnyomás.
A hajó eközben kiszolgáltatottan hányódott a háborgó vízen, közepesen erőseket ütközve sorban az összes szomszédjával, így arról a frontról is fenyegetett némi veszély, de annyira közel volt a többi vízijármű, hogy igazán nagyot nem tudtak csattanni, lék vagy repedés nem keletkezett rajtuk. A vihar is gyorsan levonult szerencsére, így végülis a mi társaságunk egyáltalán nem fogta fel a történteket tragikusan - aki tehette, félmeztelenre vetkőzött a hűvös éjszakában, és örült, hogy ennyivel megúszta. Hamarosan úgyis újabb feladatok jöttek: partra jutni, aztán kikeveredni valahogy a városból úgy négy-öt órát vett igénybe.
A másnap furcsább volt: az addig hiperaktív miniszterelnök egyszerűen nem került elő, egészen biztosan valahol nagyon távol, az állami eseményektől messze töltötte a 20-i szabadságot, amit valamiért nem mertek bevallani. Két nappal később állt ki, és kezdetét vette a szánalmas bűnbakkereső komédia, aminek a végén elbocsátottak egy meteorológust - a főkolomposok pedig megúszták. Ritkán írok sima jegyzetet, de ez alkalommal megtettem, itt olvasható. Ma is tanulságos.
Létrejön az Inda
Az Index életében augusztus egy újabb csendes mérföldkő: az Inda nevet választottuk a közösségi szolgáltatáscsomag közös márkájához, több más tervezet közül. Eredeti B tervem a Platformra sajnos nem lett befutó, és az Iwiw-kudarc után nem a Fórum felhasználói adatbázisára építkeztünk, hanem a VIPmailben begyűjtött mintegy százezres regisztrációra szavaztak társaim akkor, amikor az IndaPasst terveztük.
A Fórumban ekkor már többször annyian voltak regisztrálva, még a napi látogatottsága is jóval nagyobb volt, mint a VIPmail összes regisztráltja - az adatfétis azonban (vagyis az, hogy a levelezőben valós emberek valós adatai szerepelnek) elhomályosította többek látását. Milyen jól célzott reklámkampányokat tudunk majd így eladni - mondták -, hiszen mindent tudunk a felhasználókról. No, mindebből mikroszkopikus kis üzletek lettek csak, a célzott emailkampányokra alig-alig volt hirdetői kereslet, viszont a dolog alaposan visszafogta a levelezőrendszerünk használatát, hiszen számos konkurens - akkor már a Gmail is létezett! - hirdetésmentes levelezést kínált.
A Fórum-adatbázisnak még meglett volna az az előnye, hogy tulajdonképpen egy összekapcsolt hálózat volt, akár a Facebook vagy az Iwiw, bár az egyes kapcsolatokat a rendszer nem tartotta nyilván. Azok viszont létrejöttek naponta, ahogy az egyes virtuális vagy valós körök különböző beszélgetőtopikokban megtalálták egymást, érintkeztek, kommunikáltak. Nem nehéz belátni, hogy mennyivel könnyebb egy ilyen közegben például új szolgáltatásokat beindítani: a felhasználók egymásnak adják a hírt, és egymást tanítgatják az új rendszerek használatára. A levelezőrendszer regisztráltjai viszont teljes szeparációban élnek, és többnyire külső, a rendszerben meg nem található emberekkel érintkeznek, közös felületeik pedig egyáltalán nincsenek.
Kitör a balhé
Szeptember elején nyugodtnak semmiképpen nem volt nevezhető a közélet - közeledtek az önkormányzati választások, és Orbán vissza akart vágni a tavaszért, erre pedig minden esélye megvolt -, de arra, ami jött, senki sem számított. Egy héttel az őszödi beszéd kiszivárgása előtt csak a bulvárrovatok kiszínesei közé tudott bekerülni az a rövidhír, hogy ismeretlenek CD-t juttattak el több szerkesztőségbe, amin egy ismeretlen hang azt mondja, néhány napon belül lángokban fog állni a város. Pedig ez a lemez lett később a bizonyíték arra, hogy a durva történések biztosan nem spontán módon indultak, hanem szervezetten. Már csak az a kérdés, hogy ki szervezte őket.
17-én, vasárnap, amikor megindultak a futárok a titkos Gyurcsány-beszéd felvételeivel a szerkesztőségekbe, én otthon voltam, és nem is mozdultam semerre. Hallottam én már ennél különbet is a miniszterelnöktől, gondoltam, és nevettem magamban, hogy hogyan lehetett ennyi esze ennek a szegénynek, hogy még a szoci frakcióülésen, a saját halálos ellenségei között is így kiszolgáltatja magát.
Másnap, hétfő este borozásra voltunk hivatalosak Vágó Istvánhoz, Tóta volt még ott és Bogád Zutyu. Vágó, bár elszánt és nem titkolt gyurcsányista volt már akkor is, nagyon lelkes volt, hogy végre történik valami, azt mondta, legszívesebben lemenne a Kossuth téri tüntetők közé, csak fél attól, hogy őt elég könnyen azonosítják, és rájönnek, hogy nem oda való. Én akkor bor helyett csak ártalmatlan dolgokat ittam, így kocsival távoztam; hirtelen gondoltam egyet, és leparkoltam egy Kossuth tér körüli kis utcában. Nyolc óra után a téren igazi forradalmi hangulat uralkodott, kezdetleges hangosítás, mindenhol középosztálybeli, közepesnél jobban öltözött emberek, főleg fiatalok, és időről időre bemondták, hogy ne menjünk a tévészékházhoz, mert provokáció készül.
Természetesen ott a helyem, gondoltam - a helyszínre küldött tudósítóinkkal amúgy sem sikerült kapcsolatot teremteni, nem árt, ha ott vagyok a biztonság kedvéért, ahol történik esetleg valami. Átmentem a legrövidebb úton, és közben láttam, hogy a környező utcák még a sötétben is feketéllettek a rendőröktől, hatalmas erőkkel voltak jelen a rendfenntartók. De persze a tüntetők is sokan voltak.
Amikor átértem, a következőket tapasztaltam: körülbelül két-háromezres passzív, szintén középosztályos, Fidesz-gyűlésekről jól ismert karakterű, passzív tömeg, előttük pedig száz-kétszáz focihuligán-jellegű alak, akik időről időre nekiszaladnak a székházat védő rendőrkordonnak. A kordon egyáltalán nem tűnt akkor gyengének a tényleges támadó erőkhöz képest, és sűrűn használták a könnygázas palackjukat is. Egy darabig szemléltem az eseményeket, de igazából baromi unalmas volt - a huligánok pár percenként nekiszaladtak a sorfalnak, aztán lepattantak róla, majd, megint, és megint és megint.
Tekintve, hogy a környező utcák tényleg zsúfolásig tele voltak rendőrrel, a küzdelmet egyenlőtlennek ítéltem meg, és elhagytam a helyszínt. Azt tippeltem, amit a három hónappal azelőtti bajnoki döntőn már megtapasztaltam: a rendőrcsapatok majd egyszer csak támadásba lendülnek, és szétkergetik a zavargókat és a passzív tömeget is - már csak az a kérdés, hogy mikor. Ilyet már láttam a meccsen, nyeltem is elég könnygázt, nem hiányzik még egyszer, gondoltam.
Beültem a kocsiba, és hazaindultam - már majdnem hazaértem, amikor egy barátom hívott telefonon (késő éjjel volt ekkor), hogy kapcsoljam be a hírtévét, mert olyat látok, amit eddig még nem. Ez a barátom éjszaka soha nem hív, így tényleg bekapcsoltam a tévét, és tényleg nem hittem a szememnek az égő tévészékház láttán. Elképzelni sem tudtam, hogy történhetett mindez. Most már tudom, hiszen a korábban már méltatott Debreczeni József megírta tényfeltáró könyvében, hogy a rendőri csapatok, amiket a környező utcákban láttam, ott sem voltak; mások szerint pedig ott voltak, de a kommunikációs rendszerük csődöt mondott; Gönczöl Katalin bizottsága szerint pedig úgy a mohácsi vésznél kell kezdenünk az oknyomozást, ha annak az estének a titkait meg akarjuk ismerni.
A hét hátralevő részét mindenesetre fizikailag Berlinben töltöttem, lélekben viszont otthon - a mobilinternetszámlám arra a hónapra meghaladta a kétszázezer forintot. Annyi jó írásunk született, hogy alig győztem olvasni a kis Nokia képernyőjéről: Tóth-Szenesi beleszeretett a Tények és hazugságokba, és sorozatot indított, aminek azon a héten is született egy aktuális fejezete. Uj Péter lemondásra szólította fel Gyurcsányt. Tóta megdicsérte. A hét erőszakos eseményeiről pedig részletesen, testközelből tudósított a félelmet nem ismerő Index-különítmény.
Az eredmény: hihetetlen olvasottsági rekordok, amit az eszkalálódó belpolitikai válság, az önkormányzati választások elsöprő Fidesz-sikere, majd az október 23-i újabb erőszakhullám tovább tudott fokozni. Miközben hihetetlenül nehéz feladat volt eligazodni a hírek és álhírek tengerében - vegyük csak például Révész Máriusz tönkreverésének esetét, amelyről a jobboldalról érkezett infó: Máriuszt lelőtték. Kicsit később a rendőrség egyik munkatársa folytatta a bizalmas dezinformálást: Máriusznál óriási Árpád-sávos zászló volt, és azzal provokálta a rendőröket, de azok hozzá sem nyúltak.
A rendőri vezetés viselkedése az első percektől rendkívül gyanús volt, de a hibákat tényleg be lehetett tudni az ostoba bénaságnak, az alkalmatlan vezetők idióta utasításainak. Ami azonban az erőszak elültével következett, az ügyészség és a bíróságok asszisztálásával, valami egész mást sejtetett, és ha Bodoky Tamás révén nem avatkozunk be a folyamatokba, talán még sokkal rosszabb végkifejletbe szaladt volna bele az ország.
Tamás Túlkapások-sztorija ott indult, hogy ismerősökön keresztül megtalálta őt egy testvérpár, Kruchina Károly és Vince, akik ellen bizonyíthatóan koncepciós eljárás készülődött - a két szelíd fiút csoportosan, felfegyverkezve elkövetett, hivatalos személy elleni erőszakkal próbálta meggyanúsítani a jogállam gépezete. Rosszkor voltak rossz helyen, és miután begyűjtötték őket az utcáról, már emelték is volna a vádat ellenük a rendőrök hamis tanúvallomásai alapján; a gépezetbe azonban homokszem került, ugyanis két bombabiztos és vadidegen tanúval igazolták magukat a fiúk.
Az elképesztő eljárásról írt Tamás cikket Ez nem Amerika,kisköcsög címmel, és az eset valóságos lavinát indított el. Egymás után jelentkeztek a törvénytelen eljárások kárvallottjai, a rendőrök által összevert, megcsonkított áldozatok, és hamarosan kiderült, hogy a jogsértések egészen megrázó tömegét produkálta a rendőrség, kart karba öltve az igazságszolgáltatással, ami alapjaiban kérdőjelezte meg az államgépezet ezen ágainak működőképességét. Bodoky nagy hatású cikksorozatban leplezte le egyik esetet a másik után, aminek a balliberális kormányzat erősen fogyóban lévő tábora nem igazán örült. Az ország pedig közben gyorsuló tempóban vált kormányozhatatlanná.
Az Index megy tovább
A kváziháborús fejlemények között egyáltalán nem állt le a cégfejlesztés. A nyár végén megkerestek Balogh Ákosék, hogy nem lenne-e kedvünk befektetni a lapjukba, az Ufiba. Természetesen igen volt a válaszom, és elkezdtük az erről való beszélgetést. Rövidesen a tulajdonosok előtt volt a döntéstervezet - kiderült, hogy Spéder is jól ismeri a lapot, és Nobilis fia sem mulaszt el egyetlen számot sem, így létrejött az üzlet, ami újabb komolytalan találgatásokat indított el az Index jobbratolódásának tárgyában. Pedig mindössze annyi volt az egész mögött, hogy szerettük az írásaikat, és láttunk perspektívát bennük.
Én mondjuk rögtön netre szerettem volna hangolni a társaságot, de a fiatal konzervatív társaság akkor még szerelmes volt a papírba, és rábeszélték Spédert, hogy a papírújság legyen továbbra is a főtermék. A lap nevét viszont mindenképpen meg kellett változtatni, ez döntés volt - Ákosék pedig nagyok voltak abban, hogy vicces, de használhatatlan címekkel jöjjenek elő: volt az névjavaslati listán Magyar Tuti, Villanykörte, Betonszivárvány, Aszfaltreneszánsz, Polbiz, Polgári Frankó és még sok más őrület. Miután mindet visszaküldtem a feladónak, Ákos előjött a majdnem jóval: Első Reakció. Ezt visszakézből Reakcióra rövidítettem, ami így már teljesen mást, de teljesen vállalhatót jelentett, ezzel a problémát kipipáltuk, megvolt a név.
Októberre újabb erősítés érkezett a szerkesztőségbe, Bede Marci, akit Subbacultcha nevű, valóban kultikus heti hírlevelével együtt tettünk magunkévá - ennek folytatása ma a Subba nevű blog. Bár a régi verzió sokak szerint jobb volt, de ezt már megszoktuk.
Novemberre némi izgalom zenei fronton: az Origótól frissen távozott Nádori Péter nálunk indítja el szuper popzenei oldalát, a Quart.hu-t. Jópár évet lehúzott nálunk ezzel a lappal, majd mikor mégis visszatért az Origóhoz, megkérte, hogy hadd vigye a Quartot is, hülyén nézne ki, ha Origo-főszerkesztőként Index-mellékletet vinne. Természetesen nem emeltünk akadályt.
Szintén novemberben készült el egy újabb mérföldkő-termék, az Indafotó első részletes specifikációja. Ez a képmegosztó nem futott be akkora pályát, mint a Blog.hu, de nagyon jól sikerült, látványos, jól használható kiegészítője lett az indás szolgáltatáscsomagnak.
Én közben újabb stratégiakezdeményt szerkesztettem: az Index tévésítésének a lehetőségéről írtam egy háromoldalas összefoglalót. A netes videóhullám, az első indexes videósikerek már abba az irányba mutattak, hogy a szöveges és képes tartalmak után a rendszeres mozgókép lehet a következő nagy dobásunk, amivel akár a kereskedelmi tévék fejére is nőhetünk. Persze sok minden kellett még ehhez, az látszott, de a lehetőségek akkor korlátlannak tűntek. Videómegosztót kell vásárolni, tévés stábot, stábokat igazolni, külsős kész tartalmakat vásárolni - és mindezt indexesíteni, hogy ne lógjon ki a többi, már bejáratott tartalomcsomag közül. El is indultunk az úton azonnal, rengeteg tárgyalás, út és tévút nyílt előttünk, a tévés piac ismert arcai és háttéremberei közül sokaknak felcsillant a szeme, mikor megkerestük, és elárultuk, miben törjük a fejünket. De a megoldások még messze voltak.
A tulajdonos vásárol
Az év végét két gigafelvásárlással ünnepelte a tulajdonosi kör, mi pedig rendre a sajtóból értesültünk arról, hogy a vállalatcsoportunk ismét gyarapodott, és lehet, hogy lesz egy kis többletmunkánk. Az egyiknek még értelme is volt: a Bookline az internetes könyvpiac toronymagas vezetője volt már akkor, ennek megfelelően milliárdos összeget kellett érte fizetni a hírek szerint. Totális melléfogás volt viszont a Plazmamédia megszerzése; a hazai médiapiac legrosszabb, legértelmetlenebb cége volt ez, ami éppen annak a gyanús ügyletnek az eredményeképpen jött létre, aminek leleplezéséért Bogád Zutyu oknyomozói nagydíjat kapott egy évvel korábban.
A Plazmamédia volt az a cég, amely nagyképernyős lapostévékkel rakta tele abban az időben a plázákat. Ez, a digital signage egy létező és Amerikában sikeres műfaj volt akkor, de nagyon speciális know how-val, hiszen a sima tévéreklámokat, tévéműsorokat nem lehet ezekre a készülékekre kirakni - hiszen például nincsen hangjuk.
A szolgáltatásfejlesztést viszont ennél a cégnél kifelejtették a tevékenységi körökből, és egész rendszerük totálisan értelmetlenül és gazdaságtalanul volt összerakva: a tévék olyan rossz helyekre voltak kirakva, ahol senki sem figyelte őket, a plázákkal és a távközlési szolgáltatókkal rendkívül előnytelen szerződéseket kötöttek, és alapvető, elemi hibák sokaságát követték el minden ponton: például pár helyen a többképernyős óriáskivetítéshez nem vették meg a kicsit drágább, vékonykeretes tévéket, így a képernyők közötti vastag keretek olvashatatlanná tették a megjelenő információkat.
Miután a körünkbe kerültek, természetesen megpróbálkoztak indexes, velvetes, totalcaros tartalmak átvételével, de ezt sem sikerült túl okosan végrehajtaniuk - a céget végül három év múlva úgy kellett felszámolni sokszázmilliós veszteséggel, hogy gyakorlatilag alig volt érdemi reklámbevétele egész pályafutása során.
Dizájnolunk
Ősszel végre elhatároztuk, hogy mostantól nincs több kifogás, nekiállunk közösen, és megtervezzük a lap új arculatát és szerkezetét; ehhez még egy spéci munkamódszert is kiötlöttem. Először is, a munkába szinte bárki jelentkezhetett a szerkesztőségből, illetve a technikai- és dizájncsapatból, és az első fordulóban már rögtön aktivizáltunk is mindenkit. Tizenvalahányan lettünk végül, és mindenkinek választania kellett négy vezető nyugati hírszájtot, amiről prezentációt tartott a többieknek: milyen megoldásaik vannak, mit érdemes ellesni tőlük, mit nem, milyen technológiai újításokat vezettek be mostanában stb. Én az MSNBC-t, a CBS-t, a CNN-t és a Salont adtam elő, az illusztrációk még megvannak.
Ötvennél is több nagy híroldalt néztünk így végig az amerikai, az angol és a német piacról, a tanulságokat pedig Somlai Jáni, a sportrovatvezetésből projektmenedzserré átigazolt kollégánk jegyzetelte és összegezte. Sajnos ezen a ponton kiderült, hogy Jáni nem a rendtartás szobrot érdemlő hőse, mivel éppen az utolsó előadás másnapján jelentette, hogy a teljes jegyzetmennyiség elveszett, de emlékezetből lehet, hogy reprodukálni tudja egy részét.
Ez a baleset szerencsére egyáltalán nem vetette vissza a munkafolyamatot, kettes csapatokat alkottunk, és a tanulságok önálló levonásával minden kis csapat megalkothatott egy vázlatrajzot, hogy szerinte milyen legyen az új Index, merre menjünk. Én a fődizájner Etelével kerültem össze egy párosba, így egyáltalán nem volt nagy ügy összeütni egy profi látványtervet - lásd a szöveg alatt. Igen, ez már szinte a mai Index, igazi blogketreccel, videóval, hasonló struktúrával - mégsem ezt szavaztuk meg továbbgondolásra, hanem Uj Péterék Excelben összerakott rém egyszerű dobozvázlatát (nekik nem volt Photoshop-képes grafikusuk), ami az akkor feltörekvő Huffington Post zsarnokian leegyszerűsített, szinte fekete-fehér címlapjának egészen enyhén indexesített változata volt.
Az élet azonban nem hagyta magát - én visszaléptem, Péter pedig Etelével és még néhány társsal folytatta a címlaptervező munkát, aminek a végén több lépésben, 2007 nyarára kész lett és bemutathattuk a végleges tervet, ami végül sokkal inkább hasonlított az Etelével közös evolúciós tervünkre, mint a Huffington-féle revolúciósra.
