Forradalom vagy nem forradalom: a tövig rágott gumicsont-kérdést egzaktul megválaszolta az élet - egy polgári forradalom után biztosan nem tilthatnának le kommunisták filmbemutatókat, és nem ítélne el a bíróság kommunista ügyeket feltáró történészeket.
Pedig igény a forradalomra lett volna, a féllegális filmbemutatón legalábbis biztos: a majd kétezres közönség a nyolcvanas évek hangulatában várta ki a sorát, pártállásra való tekintet nélkül. (Apropó, látott valaki MSZP-st?) Talán patetikus lesz, de ennyi túlzás belefér: a két fiatal azon az egy héttel ezelőtti estén nemzetet egyesített.
Fruzsina és Tamás ugyanis csodálatos filmet készített, ami jó eséllyel korszakhatárt fog majd jelezni. Fiataloknak mondják őket, valójában viszont nagyon fontos pontosan belőni a korukat: övék ugyanis az első generáció, amelynek eddigi teljes felnőtt élete (kábé tíz évnyi - tehát nem is annyira fiatalok) a rendszerváltás utánra esik, és egyetlen reflexük sem hordoz semmit a diktatúra néha vicces, néha undorító hagyományaiból. (Viszont hibátlanul meg tudnak rendezni egy hetvenes évekbeli falugyűlést.)
A film, amit hamarosan minden érdeklődő látni fog (hála és köszönet a letiltás feloldásáért, kedves Biszku család), még egyszer mondjuk el, csodálatos. Pedig igaz minden kritika: a két riporter nem profi kérdező, és nem kábul el a fejünk a sokkhatásszerűen érkező rengeteg új adattól. Az alkotók nem sziporkáznak, de ez a műből nem vesz el semmit, inkább hozzátesz. (Nem a gitárvirtuózok csinálták a legjobb zenekarokat, ugye.)
Ezzel szemben kapunk egy nagyon szórakoztató és élvezhető, már-már azt mondanánk, hogy kertévé-kompatibilis munkát - ha tömegesen futnánk bele a két nagy csatornán ehhez hasonló kidolgozottságú anyagokba.
Emellett pedig ott van néhány nagyon fontos kimondott mondat: "Az erősebb kutya baszik" - mondja Béla bácsi, amihez hasonlót élő hívő kommunista szájából még nem hallottunk. Ez ugyanis azt jelenti, hogy igen, megszállt ország voltunk negyven évig, igen, bábkormány tagja voltam én is, és kellett a mi hatalmunkhoz az idegen hadsereg a hátunk mögé, az ország magától sosem választott volna bennünket.
A riporterek önleleplezése után vita kerekedik akörül, hogy szükség volt-e 56 után megtorlásokra. Az elhangzott érvek igazából nem annyira érdekesek - a szituáció az, ami itt az izgalmat jelenti. Biszku Béla itt ugyanis két olyanforma fiatallal ül szemben, amilyenekből százával lógtak a magyar kommunisták akasztófáiról.
A kérdés megítélése a volt belügyminiszter szerint színtisztán világnézet kérdése, amivel implicit módon elismeri: kommunizmus és politikai gyilkosság elválaszthatatlanok egymástól.
Nem toll, nem fegyver tehát, hanem kamera és mikrofon: ezek az eszközei 2010 forradalmának, és azért lehet ezt mondani, mert a mandineresek filmje után már semmi sem ugyanaz, mint előtte. Ezt a film visszhangja igazolja a legjobban, hiszen jobbról is, balról is, egészen a Népszavával bezárólag értelmes és jó reakciók születtek a témában. Hogy a kommunista személyiségi jogai fontosabbak-e, mint a politikai közösség hiteles emlékezetének szolgálata, az persze mindig érdekes jogelméleti vita, de a Biszku család kicsit későn ugyan, de a második körben eszmélt: vége a tiltás századának, és az effajta korlátozás még inkább reflektort gyújt feléjük (amiből jól már nem jöhetnek ki, tekintve a filmben ismertetett hiteles dokumentumokat).
Hallgassunk meg tehát még sokkal több kommunistát, hadd beszéljenek csak minél többet. Húsz év után is tudnak újat mondani, higgyük el.
(Köszönet az alkotóknak az exkluzív képekért.)
